3.fejezet

3.fejezet

Éjszaka

-         6 órával az eltűnés után –

-          Kris –

Minden sötétbe burkolózott, az éj leple ránk borult.

Nem hallottam az autó hangját, hangtalanul szeltük az utat, ahogyan az autó belsejében sem lehetett hallani semmit. Csak a lélegzetek törték meg a feszült csendet. Lenéztem lányomra. Ölemben feküdt, hüvelykujját szájába dugva aludt, amit tudtam, csak akkor csinál, ha rosszul van. Ha lehet még közelebb húztam magamhoz, majd ismét kinéztem az ablakon.

Két óra után feladtam a sikítozást, az üvöltést, és a féktelen ütlegelést. Persze amint leadtam az első ütést elrablómra, én láttam kárát, de ez nem tántorított el attól, hogy fájdalmat okozzak neki. A fülemben hallottam még Nanna sikoltozását, ahogyan a sírását sem tudtam kiverni a fejemből.

Megrándult az arcom az elfojtott érzelmekre, de csak az értem el vele, hogy a fájdalom ismét belenyilallt a számba. Óvatosan érintettem meg a mostanra behegesedett sebet. Még éreztem a vért a számban, ahogyan a ragacsos alvadt vért az arcomon is, de nem tudott érdekelni.

Sőt, semmi nem tudott érdekelni, csak egyvalami, de az ellen képtelen voltam tenni. Biztonságban akartam tudni a lányom, azt akartam, hogy egyedül legyek az autóban, hogy ő ne száguldjon velem ezeken a sötét utakon.

Hannah összerezzent az ölemben, szemeit szorosan összezárta, láttam, ahogyan pici teste remegésbe kezd. Ijedten simítottam ki egy kósza tincset a hajából. A homloka merő izzadság volt, a gyöngyök lassan csurogtak le arca két oldalán. Saját félelmemet is felülmúló érzés söpört át rajtam. Már nem a miatt féltem, hogy mi lesz velünk, csak Hannaht tudtam nézni, amint a karjaim között reszketett.

Elnyomtam feltörni készülő csuklásom, ahogyan az érzést is leküzdöttem, hogy sikítsak vagy zokogjak. Éreztem, hogy néznek, szinte perzselt minden egyes pillantása.

Felemeltem a fejem, és a szemünk találkozott a visszapillantó tükörben. Sötétbarna szemeiben a gyűlölettel vegyes kíváncsiság ült. Arca, amit tudtam, már sosem leszek képes kiverni a fejemből most felém fordult. Akaratlanul süppedtem mélyebbre az ülésben.

- Mi baja? – jött a cseppet sem szépnek mondható kérdés. Összerezzentem a hangtól, de a világért sem hagyta volna, hogy a félelmet lássa rajtam. Tudtam, hogy az ilyen alakokat a félelem indítja be, és fűti tovább. Így megkeményítettem az arcom, nem hagyhattam, hogy az aggódást és a félelmet meglássa azon.

- Beteg. – ennyit voltam hajlandó beszélni, egy ilyennel, mint ez, soha nem álltam volna le beszélgetni. Képzeletemben szembe köptem, mire halványan megrezzent a szám széle. Láttam várakozásteljes arcát, mire minden erőmet összeszedve rávettem magam, hogy válaszoljak neki. – Asztmás. Nem bírja az ilyen porfészkeket, mint ez itt.

- És mi lesz, ha nincs nála gyógyszer? – talán csak képzeltem, vagy a fáradtság játszadozott velem, de mintha egy csepp aggódást véltem volna felfedezni a hangjában.

A kérdés, és a vele járó válasz akaratlanul, de lavinát indított el bennem. Még most is hallottam az orvos szavait a fülemben, de nem akartam velük foglalkozni. Megráztam a fejem, és újra a szemébe néztem, bármennyire akartam volna inkább szemen hányi.

- Fulladásos rohamok. – ennyi telt tőlem. Elfordultam tőle, és kibámultam az ablakon, pont, mikor a San Fransisco táblát elhagytuk.

Összezártam a szemeim, a gombóc, ami egyre csak törekedett fel bennem, nagyobbra nőtt. Képtelen voltam felfogni, vagy akár csak elhinni, hogy ilyen messzire eljutottunk. Robert és a rendőrség, mert valószínűleg már a házunkban voltak, soha nem fognak Los Angeles-től ilyen messze keresni minket.

Küzdöttem az érzések ellen, nem akartam, hogy leteperjenek. Éber és józan akartam maradni. Nagyot nyeltem, és kinyitottam a szemeim.

- Mennyi ideje van, míg kibírja gyógyszer nélkül? – lenéztem a lányomra. Fejével az ölem felé fordult, kis kezeit feje alá fektette. Valamivel nyugodtabb volt az arca, a kis ráncok, amik az előbb megjelentek a homlokán, már alig voltak láthatóak. Alig hallhatóan, de fellélegeztem.

- Talán egy nap. – töprengve néztem egy pillanatig, és bármennyire sem akartam hallani, amit mondani készültem, mégis kimondtam. – Vagy kevesebb.

Újból az ablak felé fordultam. Éreztem a bensőmben lévő remegést, ahogyan a torkomban a gombóc fel-le ugrált. Átöleltem Nanna kis testét, hogy remegő kezeim lekössem valamivel. Tutam, hogy el kell terelnem a gondolataim, ha nem akarok hisztériás rohamot kapni. A félelem kezdte uralni a testem, ismeretlen érzésként ölelt körbe.

Valahol legbelül, valahol mélyen mégis jól éreztem magam. Egyik leghőbb vágyam az volt, hogy felkapjam a gyerekeim és minél távolabb kerüljek Roberttől, és az egész nevetségesen szánalmas életemtől. Mégsem így akartam elhagyni L.A határait. Abban a tudatban akartam megtenni, hogy nem jöhet utánunk, hogy megóvhatom őket. Mégis, most még egy nála is rosszabb és lehetetlenebb helyzetben voltam, amiből még annyi kiutat sem láttam, mint a házasságom.

Legszívesebben felnevettem volna a helyzet súlyosságán. Hogy miért pont velem történnek ilyenek! Nevetséges, hogy nem tudok megszabadulni az engem béklyózó kötelektől.

Hannah megmozdult az ölemben, mire rögtön lenéztem rá. Szemeit lassan nyitogatta ki, pont, mint minden reggel, a szobájában, a Micimackós plüssét ölelgetve. Egy pillanatig mintha nem tudta volna hol van, meglepte az autóban uralkodó sötétség. Aztán szemei megtaláltak engem. Először rám mosolygott, nagyon halványan, mintha nem is önmaga lenne, majd az is lehervadt és ijedten pillantott körbe.

- Mami. – azt hittem soha nem kell hallanom majd félni, hogy soha nem kerülhet ilyen helyzetbe. Most mégis bekövetkezett egyik legnagyobb félelmem. Egy anya legnagyobb félelme.

- Itt vagyok, kincsem. – magamhoz húztam, és szorosan megöleltem. Hallottam, hogy a férfi felnyög de nem tudott érdekelni, ahogyan az oka sem. Hannah eper illatának már nyoma sem volt, ezt a bűzös autószagot éreztem bőre minden felületén.

Elhúzódott tőlem, apró kezeit arcomra helyezte. Rámosolyogtam, bár nem voltam benne biztos, hogy ezzel megnyugtatom, vagy csak még jobban megijesztem.

- Te nem aludtál? – kérdezte fejét picit oldalra billentve. Bármennyire is pocsék helyzetben voltunk, valamiért mégis késztetést éreztem a nevetésre.

- Nem, anya nem álmos. – ez így nem volt teljesen igaz. Már az ájulás kerülgetett, annyira fáradt voltam, de nem akartam lehunyni a szemem. Nem, míg ilyen férfiak vettek körbe minket. Vagy őt.

A kocsi hirtelen fékezett nagyot. Önkéntelenül kaptam a kezem Hannah fejéhez, mielőtt azt beverhette volna. Még épp idejében kaptam másik kezem magam elé, így én sem vágtam be a fejem, mint vártam.

A számon volt a káromkodás, de akkor megpillantottam hol is vagyunk. Elfogott egy furcsa érzés. A filmekben ilyenkor jött az a rész, hogy megerőszakolják a nőt, majd megfojtják azt. Hannah visszamászott az ölembe, míg én a férfi pillantását kerestem, de az csak kiszállt az autóból, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A motel parkolója majdnem üres volt, csak egy csapat férfi szállt ki az autójából. Egy terv formálódott meg bennem, de mielőtt komolyabban átgondolhattam volna, kitárult a mellettem lévő ajtó. Kinéztem, egyenesen a férfi szemébe. Előttünk guggolt, és a lányom nézte. Úgy fordultam, hogy ő ne láthassa a férfi ijesztő arcát.

- Miért álltunk meg? – kérdeztem a lehető leghiggadtabb hangon.

- Lecseréljük az autót, de előtte itt megpihenünk. Carlos elfáradt. – nem látta értelmét hazudni, és ezért valamennyire hálás voltam. Legalább nem kell rettegnem, hogy meggyilkolnak minket. Bár ezt a gondolatot nem voltam hajlandó kiverni a fejemből, miután hallottam, ahogyan Roberttel beszélt. – Na már most.

Keményen nézett a szemembe, de előtte letekintett a kezére, és é követtem a pillantását. A fegyver megcsillant a kezében, ahogyan a fény ráesett. Összerezzentem, Nanna pedig elemelte a fejét a vállamról. A férfi még idejében dugta el pisztolyát, hogy ő ne láthassa.

- Remélem nem kell ecsetelnem, hogy mi lesz, ha nem azt teszik, amit én mondok. – bólintottam. – Helyes. Tudom, hogy megfordult a fejében, hogy segítségért rohan, de le kell, hogy törjem, azok ott az én embereim.

Fejével maga mögé bökött. Most Nanna szemébe nézett, éreztem lányom testén a kis remegéshullámokat.

- Kicsim, ugye te sem fogsz sikítani, vagy elfutni? – olyan mézesmázos hangon kérdezte, hogy a késztetést, hogy tökön rúgjam, vagy szemen köpjem, úgy kellett legyűrnöm.

- Nem, bácsi. – nyüszítette Hannah.

- Okos kislány. – kezét megindította Nanna felé, de még idejében elrántottam onnan, és kiszálltam az autóból.

Lesújtó pillantással méltattam csak és elindultam előre, ezek szerint Carlos után. Hallottam a férfi lépteit magam mögül. Védtelennek éreztem a hátam, így megszaporáztam a lépteim. Minél hamarabb akartam zárt falak között lenni, nem ilyen nyílt terepen.

A szoba, amibe úgy lökdöstek be minket, egyszóval jellemezve, undorító volt. Ha nem tévedek egy csótányt láttam elfutni a fal mentén. Csak egy nagy ágy volt bent, és egy éjjeliszekrény, semmi más. Bármennyire is akartam letusolni, vagy megfürdeti Hannaht, semmi pénzért nem néztem volna meg a fürdőt.

- Tudom, hogy nem ehhez vannak szokva, de egy olyan embernek, mint én, csak erre telik. – hallottam meg a mély és érdes hangot a hátam mögül. Hannah szinte kiugrott a karjaimból, úgy futott a szoba legtávolabbi pontjába. Összegömbölyödött az ágyon, és onnan nézett vissza rám.

- Tökéletes lesz. – morogtam, és én is elindultam arra, de félúton meggondoltam magam és a fürdő felé indultam el, magam mögött hagyva a két férfit.

A fürdő még undorítóbb volt, mint vártam. Mindenhol penészhegy, és olyan dolog, amiknek még a nevét sem tudtam. Soha nem tartottam magam elkényeztetettnek, vagy sznobnak, de amit itt láttam, minden képzeletemet felülmúlta. Hányhatnékom támadt, de itt még azt sem csináltam volna szívesen.

Mikor visszaléptem a szobába, a lábaim a földbe gyökereztek. Hannah egészen a falhoz lapult, rémületében egész testében remegett, úgy próbált meg hátrálni a férfi elől. Láttam a férfi kezét kinyúlni felé, előtte guggolt, közben valamit mondott. Nem érdekeltek a következmények, de magamnak is ismeretlen hangon dörrentem felé.

- Azonnal lépjen el a lányomtól! – hallottam a fenyegetést a hangomban, pedig tudtam, nem vagyok abban a helyzetben, de egy cseppet sem tudott érdekelni. Odabent remegtem a dühtől és a félelemtől, a szemeim kiszáradtak, tudtam, ha nem hátrál el tőle, vészesen közel kerülök ahhoz a bizonyos hisztérikus rohamhoz.

- Maga egy cseppet sincs abban a helyzetben, hogy parancsolgasson, Mrs. Pattinson. – a hangja jeges kegyetlenséggel szakadt fel a torkából. Nem fordult felém, és még közelebb hajolt Hannah-hoz.

- Hagyja békén! – felé léptem, és csak a szemem sarkából láttam, hogy Carlos is lép felém egyet. A hangom már remegett, ahogyan egy könnycsepp is legördült az arcomon.

Kezei elérték Hannaht és magához rántotta. Hallottam lányom kétségbeesett sikoltását, egészen a vesémig hatolt. Összerezzentem, de vele együtt még egyet léptem előre, de mikor meghallottam a fegyver kattanását megtorpantam. Carlos kezében megcsillant a fegyver, amit egyenesen nekem szegezett. Visszanéztem a férfira, aki most az ölébe kapta Nannat.

- Engedje el… - a hangom gyenge suttogás volt, és ahogyan a Nagy Könyvben meg volt írva, remegett. A könnyeim szabad utat nyertek, hallottam ahogyan levegőért kapkodok, mégis olyan hihetetlennek tűnt.

- Én i szerettem volna egy ilyen kislányt, mint amilyen Hannah. – a vállaim megrázkódtak, ahogyan feltört belőlem a sírás. Nanna szemei megteltek könnyel, hallottam, ahogyan hüppög. – A haja olyan édes illatú. Eper?

Felemelte Hannah egy tincsét és mélyen beleszagolt. Remegtem, egész testemben remegtem. A térdeim megremegtek, és egy pillanat töredéke alatt, de összecsuklottam.

- Tudja Mrs. Pattinson… – a Mrs. jelzőt erősen megnyomta, mintha gúnyolódna rajta. – Magával semmi bajom nincsen, egészen addig, míg azt teszi, amit mondok. Ha úgy tetszik, még szimpatikus is nekem.

Megvonta a vállát, majd újra lányom felé fordult. Láttam, hogy Hannah hangtalan sírásba kezd, és ezért nagyon tiszteltem. Mindig tudta, mikor kell csöndben maradni, mikor kell hangoskodni.

- Kérem szépen, nagyon kérem, engedje el. – lehajtott fejjel könyörögtem a férfinak, de meg sem hatotta.

- Milyen megható tud lenni egy ilyen családi, bensőséges pillanat. – eltűnődve nézett rám, és nálam itt törhetett el valami.

- Kérem, könyörgöm, engedje el! - már magam sem értettem pontosan, hogy mit is mondok, csak a sós lét éreztem a számban. A saját könnyeimet. Mindkét kezemet összeszorítottam az ölemben, de a szemeimet nem tudtam levenni a férfiról, akinek a kezeiben ott volt a lányom.

Hannah sírása hangosabb volt az enyémnél. Egy másodperc alatt láttam meg a férfi lendülő kezét. Nem tudom hogyan, van honnan tört fel belőlem az érzés, ami egy pillanat alatt vette át az irányítást a testem fölött. Előre vetődtem, gyorsabban, mint vártam, és a férfinak ugrottam.

- Rob -

- A biztonság kedvéért figyeltetem a házat. - mondta mély, búgó hangján a felügyelő, miközben a mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy a sajnálat legkevesebb jelét sem tanúsítja felénk, számára ez nem volt több, mint munka. És talán pont ezért nem tudott megnyugtatni. - Az autót köröztetjük, és már a helikoptereket is bevontuk a keresésbe, amik az utakat figyelik.

Csak bólintani tudtam. Elköszönt tőlem, megfordult, majd elment. Egy ideig némán álltam az ajtóban, néztem a kinti sötétséget, és arra gondoltam, Kristen valahol ugyan ilyen sötétségben van.

Még soha nem hiányoltam ennyire a feleségem. Sőt, soha ennyire nem vágytam arra, hogy mellettem legyen. Ismeretlen érzésként öntötte el a testem az aggódás, és a szeretet egy egészen új fajtája.

Megráztam a fejem, és visszaléptem a házba. Szinte azonnal bezártam az ajtót, és már indultam bezárni a hátsó ajtót, ami mint kiderült, azon jöttek be. Kétszer is kinéztem az utcára, mielőtt ezt is bezártam volna.

A konyhába visszalépve egy pillanatra ledermedtem. Zac a pultnál ült, kezében egy pohár vízzel, és maga elé bámult. Megmagyarázhatatlan érzés tört rám, mint ma már sokadjára. A bűntudat és az undor saját magamtól erősebb volt mind közül. Tudtam, hogy valahol ez az én hibám, életemnek ez a szakasza, az elmúlt tíz év, az én hibám.

Valahogy erőt vettem magamon és én is a pulthoz léptem. Magamon éreztem fiam tekintetét mikor töltöttem magamnak egy pohár vizet és a pult túl oldalának dőltem. Végre rá mertem nézni. Enyhén felhúzott szemöldökkel nézte a poharat tartó kezem, majd felnézett a szemembe. Most először tudtam megnézni magamnak ki tudja hány év után először. Zac egészen felnőtt, kész férfivá érett. Szemeiben mély komolyság ült, arca elnyúzott volt és komor. Elképzelni sem tudtam mi járhat most a fejében.

- Nem whisky? - kérdezte egy kevés gúnnyal a hangjában. Lenéztem a vízre, ami némán pihent a pohár fenekén. Óvatosan meglöttyintettem, majd belekortyoltam.

- Ezt megkaptam. - morogtam magam elé. Zac arcán valami furcsa mosoly ült, de nem az a boldog fajta. Gúnyosan nézett rám, és most már biztos voltam benne, hogy ez tömény gúny és undor.

- Lehetek hozzád őszinte? - kérdezte, de nem hallottam semmit a hangjában.

Bántott, hogy ennyire szenvtelen az irányomban, de nem hibáztattam érte. Magamnak köszönhettem mindent, ami jelen pillanatban körbevett. Zac arcán semmi nem látszott, unottan, már-már túl unottan nézett rám.

Bólintottam, mire furcsa gombóc gyűlt össze a torkomban. Nem tudtam volna megmondani melyik gondolatomtól éreztem magam rosszabbul. Éreztem azt a különös, megmagyarázhatatlan érzést. Valahol tudtam, hogy elveszítettem őt, elveszítettem a fiam és a feleségem, ahogyan a lányomat is. Egyedül éreztem magam, és ahogyan erre gondoltam, a gyomrom szorosan görcsbe állt.

- Fogalmam sincs anya miért ment hozzád egyáltalán. - megvonta a vállát, mintha szavai semmit nem jelentettek volna.

Maró fájdalom hasított belém, és szelte át a szívem. Összerezzentem, de ebben nem lehettem biztos. Olyan érzésem volt, mintha szétszakadnék. Éreztem azt a tömény utálatot, ami belőle áradt irányomba. A szavak lassan nyertek értelmet a fejemben, és gyűlöltem magam a gondolatért, de igazat adtam neki.

- Ő sokkal jobb nálad. - forgatta meg bennem a kést. Nem lehettem benne egészen biztos, de tudtam, szándékosan csinálja. - Ha nem megy hozzád, akkor valószínűleg egy szerető férj ölelné most át, és olvasna fel a gyerekének egy mesét. De nem, ő jelenleg egy pszichopata kezeiben van, és valószínűleg jobban retteg, mint eddig valaha. Nem beszélve mit tettél a húgommal.

Minden egyes szóra összerezzentem, olyan érzésem volt, mintha eltörpülnék mellette. A szavak tőrként hatoltak belém, minden idegszálam, minden érzelmemen keresztülhasítva. A torkomban lévő gombóc felfelé ugrott, és a hányinger kerülgetett.

Hánynom kellett, ha arra gondoltam, mennyire igazak szavai. Ha csak arra gondoltam, hogy egy tizenhét éves fiú oktat ki engem.

- Én… - nem tudtam mit kellene mondanom. Féltem a szavaimtól, féltem az érzelmeimtől, amik bennem voltak. - Nem tudtam, hogy ez lesz. Ha csak sejtem is…

- Persze, tudom. - Zac felhorkantott, kezével legyintett egyet. Tömény utálattal nézett saját apja szemébe. - Akkor ma nem lettél volna együtt egy újabb lotyóval, talán anyával lettél volna, és talán leütöd azt az állatot, mielőtt elrabolja az egész családod.

Hatalmasat nyeltem, de még így is éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak, ami ellen sehogyan sem tehettem.

- Csak azt sajnálom, hogy engem nem vittek magukkal. - leugrott a bárszékről de szemét nem vette le rólam.

- Azt hittem meg tudlak óvni benneteket. - lesütöttem a szemem, de ne segített a bennem tomboló érzelmeken. Nem kerülhettem el fiam vádló tekintetét. Perzselő pillantása egészen a szívemig hatolt, érezte, hogy lassan, kegyetlenül emészt fel a fiamból áradó fájdalom.

- Mégis hogyan? - horkant fel. Felállt mellőlem, szemeit rám emelte. Az undor és a gyűlölet vegyes keverékével nézett le rám, és ez alatt a pillantás alatt darabokra törtem. Megkínzottan és elgyötörten tűrtem szemei fogságát. - Soha nem voltál mellettünk! Elhagytál minket! Egyáltalán tudod, mikor van a szülinapom?

Kiáltó hangja ott visszhangzott a konyhában, a csempék visszaverték fiam fájdalommal teli hangját. Kérdő tekintettel nézett rám, várva a válaszom.

Erőltettem az agyam, komolyan küzdöttem, de nem tudtam neki válaszolni. A kezeim vad remegésbe kezdtek, a gyomromban lévő görcs szorosabban és fájdalmasabban szorult össze. Az érzés, hogy szemen köpjem magam erősödött.

A csendet Zac elfúló hangja törte meg. Rákaptam a szemeim. Egész testében remegett, kezeit ökölbe szorította. Tisztán láttam a szemében a fájdalmat.

- Gondoltam. - köpte felém.

Megfordult, és felfutott az emeltre.

Percekig döbbenten meredtem hűlt helyére. Majd egy nem várt érzés feltört bennem, letaszítva minden gondolatom, minden érzelmem. Éreztem, hogy megtörök, éreztem a felemésztő lángokat, amik mardosták minden végtagom. Bármennyire is küzdöttem, képtelen voltam tovább talpon maradni. Hagytam, hogy érzelmeim hullámként terítsenek maguk alá.

Zokogva borultam az asztalra, feldöntve a vizes poharat.

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet! Nem fűznék hozzá semmit :) Remélem mindenkinek elnyerte tetszését, és senkinek nem okoztam csalódást!

Puszi mindenkinek!

Milli