Életjel

Sziasztok!

Kérlek, ne haragudjatok rám. Ez az év nem egészen úgy indult, ahogyan terveztem. A vártnál sokkal nehezebb, és a szabadidőm sem olyan szellős, mint vártam. Persze ha van egy kis időm, akkor írok, és tényleg már egész jól állok a fejezetekkel.

Jelenleg a Szerelem és más drogok és A túsz-on dolgozom, a másik kettővel nemigen tudok haladni. Az ok egyszerű. Az Egy hét L.A.-ben számomra már egy befejezett történet, a másik szemszögből való írás, pedig elég döcögősen megy. Persze befejezem majd, de nem hiszem, hogy olyan gyakran tudok majd frisst hozni. És úgy vettem észre, hogy azon az 1-2 emberen kívül mást már nem is érdekel. Tisztelet a kivételnek! Így elég nehéz rávennem magam, hogy üljek le a gép elé, és mélyüljek bele jobban. De megteszem, mert nem fogom nyitva hagyni ezt a történetet, bár már egyszer vége lett.

A negyedik történet, a Vérvörös alkony-al meg szinte alig alig haladok. Persze ötletem rengeteg van, csak olyan bonyolult, nehéz felépítésű, hogy ahhoz aztán tényleg idő kell.

Szóval. Ha lesz is friss, akkor az első mindenképpen a Szerelem és más drogok lesz, aztán A túsz, és utána meg... passz. Remélem ezzel senkit nem haragítok annyira magamra. Igyekezni fogok, és ha időm engedi, írni is fogok. De most nem az írás az elsődleges, sajnálom.

Időpontot meg nem akarok mondani, mert már épp elegen írtak nekem e-mailt, hogy miért nem írok már időben. Most is feldobhatnék ide valamit, lesz ami lesz alapon, de szart (már bocsánat) nem adok ki a kezeim közül.

Köszönöm!

Milli

4.fejezet

4.fejezet

VISSZAEMLÉKEZÉSEK

-         8 órával az eltűnés után -

-          Kris -

Előre vetődtem, gyorsabban, mint vártam, és a férfinak ugrottam.

Csak tompán érzékeltem mindent, Hannah sikítása hangosabb volt mindennél. Betöltötte a szívem, egészen a lelkem legmélyéig hatolt, tőrként átvágva az ereim. Ugyanakkor mégis mindent tökéletesen érzékeltem. Éreztem, hogy valami hatalmas erő fejbe vág, majd mintha valahonnan tompán hallottam volna, hogy valami puffan.

Az éles fájdalom csak két pillanattal később ért el. Az agyam leghátsó zuga megállásra késztetett, üvöltött felém, hogy elég! De egy hangosabb, egy mindennél hangosabb gondolat, mozgásra késztett. Kinyitottam a szemem, amit eddig szorosan összezártam.

A földön feküdtem, Hannah továbbra is az ágyon ült, még jobban reszketve, még jobban a falhoz lapulva. A szoba forgott velem, a csillár, amit csak most vettem észre, és a fejem fölött lógott, lassan forgott a tengelye körül. Pislogtam párat, és hagytam, hogy a hangok kitisztuljanak. Az arcom sajgott, de nem érdekelt. Felültem, szemeimet a férfira szegeztem, akinek még mindig nem tudtam a nevét.

Felálltam, gondolom nem ezt várta. A szemeiben megcsillant a düh, de tudtam, én még rondábban nézek rá. Kirázott a hideg ettől az arctól, hánynom kellett, ha csak arra gondoltam, hogy mit művel a lányommal. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, azt akartam, hogy fájjon neki, hogy annyira fájjon neki, mint amennyire nekünk fáj. Ki akartam tépni az összes hajszálát, ki akartam kaparni a szemét. Jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy egy hatalmas alak fegyvert szegez rám a szoba túlsó feléről.

Csak az járt a fejemben, hogy nem érhet a lányomhoz, meg kell védenem. Újra a férfi felé ugrottam, de most két erős kar elkapta a derekam. Csak fél szemmel láttam, hogy Hannah magára húzza a takarót, és ott bújik el. A karok erősen szorítottak, minden levegőt kiszorítva a tüdőmből. Lihegtem, kapkodtam a levegőt, miközben a szívem vadul kalapált. A lábaim már nem érték a földet, a levegőben kalimpáltam azokkal, próbálva megrúgni az előttem gúnyosan vigyorgó alakot.

- Adja fel, semmi esélye. - a hangja unott volt, és kissé ideges. Már nem törődött Hannah-val, elém lépett, miközben a karok még a levegőben tartottak, és én tovább vergődtem azokban a karokban.

- Eresszen el, maga idióta! - kiáltottam, bár tudtam, hogy nincs semmi értelme küzdenem.

- Carlos. - ennyit mondott, szemeit egy pillanatra elvette rólam, és mögém nézett.

A karok abban a pillanatban erősen szorultak össze körülöttem. Levegőért kaptam, de már késő volt. Minden levegő kiszakadt a tüdőmből, fojtogató érzés kerített hatalmába. Szerettem volna beszívni valamennyit ebből a dohos levegőből, de a kezei pont a tüdőmet és a hasamat szorították. Egy pillanatra elsötétült a világ előttem, de éppen csak annyira, míg a szorítás nem gyengült. Zihálva kaptam az életet jelentő levegő után, ami lassan áramlott be lüktető tüdőmbe. A mellkasom szúrt, a fejem sajgott, és még az arcom is égett. Ennél rosszabb már nem jöhetett, legalábbis ekkor még azt gondoltam.

- Fektessünk le néhány szabályt, Mrs. Pattinson. - egészen közel hajolt, bele az arcomba. Az orromat egyből megcsapta az a maró bűz, mint amikor először hajolt hozzám ilyen közel. Akaratlanul fordítottam el a fejem, a hajam az arcomba lógott, így nem láthattam azt a hatalmas, mély sebet az arcán. - Egy. Maga nyugton marad, így a lánynak nem lesz semmi baja. Kettő. Azt teszi amit mondok, nem üt meg, nem kiabál, nem csinál semmit.

Éreztem, és félig láttam is, hogy megmozdul. Ujjai elérték az államat, és felpöccintette azt, satuba fogva az arcom. Az émelyítő szagtól kicsit szédülni kezdtem. Összeszorítottam a szemem, de még így is magam előtt láttam az arcát.

- Ha ezeket betartja, nagyon-nagyon jóban leszünk. - halkan suttogta a szavakat felém.

A következő pillanatban hatalmas csattanást hallottam, majd a fájdalmat is megéreztem. Az arcom oldalra billent a hirtelen jött lendülettől. Éreztem, hogy felreped a szám, éreztem a csípő érzést, mint mikor valaki vérezni kezd. Bizsergő érzés volt az arcomnak, éreztem, hogy lángba borul, és ahogyan lüktet, szépen, lassan, kínozva engem.

- Ezt pedig azért, mert tiszteletlenül beszélt velem.

A kezek hirtelen tűntek el a derekam körül, és én a földre zuhantam. A térdeim tiltakoztak a kemény talaj ellen. Mindkét kezemmel a földre támaszkodtam, hogy megtartsam a súlyomat. Erőtlennek éreztem magam, gyengének. A kezeim remegtek, ahogyan ráhelyeztem a fél súlyom. Fel akartam állni, oda akartam menni Nannahoz, hogy megnyugtassam, de mikor megpróbáltam, a könyökömnél összecsuklottam és visszazuhantam a földre, egy nyögés kíséretében. A sírás kerülgetett, legszívesebben felzokogtam volna.

Egy puha és kicsi kéz ért a hátamhoz.

- Mami! - a hang erőtlen volt, és csak apró suhogás. Megrázkódtam, tartani akartam magam, de a vállaim megrázkódtak. Oldalra fordítottam a fejem, és feladtam a próbálkozást, hogy erős legyek. A karjaimba zártam Hannah apró testét, aki egész testével dőlt bele karomba. A fejét a vállamra hajtotta, és erősen szorított.

- Minden rendben lesz, kicsim. - suttogtam a néma szobába.

- Aput akarom!

Összeszorítottam a szemem, és hagytam, hogy egyetlen egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon.

- Igen, én is. - évek óta először gondoltam ezt őszintén.

***

Figyeltem Hannah egyenletes légzését, miközben ujjaimmal a hátát simogattam. A szoba sötétségbe burkolózott, egyedül az ablakon beszűrődő hold fénye volt az egyetlen fényforrás. Hannah arca békés volt, és csak remélni tudtam, hogy szépeket álmodik.

Egy anya sem lett volna képes ekkor bajba sodorni a lányát. Csak én lehettem ekkora idióta, hogy így történjen. Bármit megadtam volna azért, hogy kijutassam innen. Képes lettem volna odaadni az összes szervem, az összes végtagom, mindenem, amim csak volt. Minden pillanatban arra vágytam, hogy egy másik helyen ébredjen fel, a bátyja mellett.

Ezzel a gondolattal Zac arca bekúszott elém. Édes istenem, ő mit élhet át? Otthon van az apjával, azzal a férfival, akit a világon mindennél jobban gyűlöl, elszakítva a húgától, és tőlem. Abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy nem ugranak egymásnak, és most is törik valamin a fejüket.

Megráztam a fejem. Ha erős akarok maradni, nem gondolhatok rájuk, bármennyire is szeretnék. Józannak kell maradnom, gondolkodnom kell, és ébernek kell maradnom. Csak így élhetjük túl. De akármennyire is próbálkoztam, az agyam ellenem fordult. Életem minden pillanata lassan játszódott le előttem. Tiltakozni akartam, de akaratlanul a nyolc évvel ezelőtti éjszaka kúszott be a gondolataimba.

*Tisztán emlékeztem, hogy nem tudtam aznap aludni. Forgolódtam, izzadtam, de nem tudtam elaludni. Állandóan az a megmagyarázhatatlan érzés keringett bennem, amit sehova sem tudtam tenni. Bosszantott, hogy nem tudtam, hol van Rob. Nem volt mellettem egész nap, nem jött haza este. A létező összes rosszabbnál rosszabb gondolat megfordult a fejemben, de ezeket mind kiűztem bugyuta agyamból.

Hiszen vele nem történhet semmi. Ő Rob, az én Robom. Talán csak sokáig húzódik el a forgatás. Ez a film fontos neki, és tudom, hogy szívét-lelkét beleteszi.

Mégis felültem, és mégis hagytam, hogy egy pillanatra elárasszanak a negatív gondolatok. Idegesen gyűrtem össze magam körül a takarót, majd dobtam le magamról. Kikászálódtam az ágyból, és feltett szándékom volt, hogy lemenjek a nappaliba. De mielőtt felálltam volna, megálltam a mozdulataimban.

Bíznom kell benne, ez volt az első gondolatom, de követte egy másik.

Hibát követsz el.

- Basszus! - suttogtam bele a néma szobába. Felálltam, és sietve léptem ki a szobából. A folyosón sötét volt, ahogyan a nappaliban is, mikor leértem.

Nem gyújtottam villanyt, bár ekkor nem tudtam, miért nem tettem azt. A telefonhoz léptem, közben, mint mindig ha ideges voltam, az aranygyűrűt pörgettem körbe-körbe az ujjamon. Bepötyögtem a számot, és vártam.

Csak percekkel később tűnt fel, hogy hallom a telefon csörgését. A szívem abban a pillanatban nagyot dobbant, akkorát ütött, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. A fenti idegességem még nagyobb lett, és egy hatalmas gombóc formájában gyűlt össze a torkomban. Rob csengőhangja halk volt, de egészen biztos voltam benne, hogy hallom. Nem a házból, hanem kintről.

A konyha felé kaptam a tekintetem, és az üvegajtóra szegeztem a pillantásom.

Rob autója ott állt, teljes életnagyságban. Nem kellett lámpa, hogy lássam, bent ül.

Nem, nem, nem lehet! Az egyik gondolatom hangosan kiabált a fejemben. A kezeim remegni kezdtek, ahogyan a lábam is, mikor megtettem az első lépést az üvegajtó felé. A szemem csípni kezdett.

Lenyomtam a kilincset és minden erőmet beleadva csúsztattam félre az üvegajtót. Amit akkor láttam, tudtam, hogy soha nem felejtek el. Minden álmom, minden pozitív gondolatom egyszerre tört darabjaira, és fúródtak bele a szívembe, hihetetlen fájdalmat okozva. Az összeomlás határán voltam, de még tartottam magam. Két lépés választott el az autótól, attól az autótól, amit együtt vettünk, még egy éve. Most az üvegei párásak voltak, de még be lehetett látni. Ekkor vettem észre Rob alakját, és egy másikat, egy sokkal vékonyabbat.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne sikítsak fel. Zac, a fiam, a fiunk, fent alszik a szobájában, és tudtam, nem tehetem ezt vele.

Az autóhoz léptem, és mielőtt kitört volna belőlem a zokogás, másból merítettem erőt. Hihetetlen düh és gyűlölet kerített hatalmába egy pillanat alatt. Már nem az idegességtől remegtem, hanem a mérhetetlen dühtől. Képes lettem volna letépni annak a szukának a fejét, vagy kitépni a vékony hajszálait. És ugyanezzel a erővel képes lettem volna ártani Robnak. A szerelmemnek. A férjemnek.

Hármat kopogtam az ablakon, és egy tizedmásodperccel később az ablak lehúzódott, és a férjem izzadt arca, vágytól túlfűtött szemeivel találtam magam szemben.

- Remélem nem baj, hogy megzavarlak titeket. - a hangom remegett, és a szemeimből a mondat végére kigördültek a kövér könnycseppek.

Rob szemeit sosem fogom kiverni a fejemből. Az arca egyik pillanatról a másikra változott meg. Először a felismerés suhant át az arcán, majd a zavar, végül az a temérdek szégyen.

A térdeim megroggyantak, és tudtam, valamiben meg kell támaszkodnom. A lelkem darabjaira hullt, a szívem sajgott, olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívem a helyéről. És pontosan ezért fordultam meg, és indultam vissza a házba. Hallottam nyílni, majd csapódni mögöttem a kocsi ajtaját, de ekkorra már semmi nem érdekelt.

A szemeimből valósággal ömleni kezdtek a könnyek, egész testemben remegtem, míg egyik kezemet a szívemre szorítottam.

Egy kéz a lépcső alján elkapott, és szembefordított magával. Összezártam a szemeim, nem akartam azokba a szemekbe nézni, nem akartam látni az arcát, nem akartam látni a saját arcom a szemeiben. A föld alá akartam süllyedni, össze akartam omolni. És nem voltam messze tőle.

- Kicsim, kérlek, nyisd ki a szemed. - a hang könyörgő volt, de az agyam egyik fele úgy fogta fel, hogy egyben gyönyörű is. Érzetem az ujjakat hozzáérni az arcomhoz, mire a szemeim felpattantak, és ezzel egy időben az agyam átkapcsolt valami másba.

Nem érdekelt Rob arca, nem érdekeltek már a szemei, amikbe egykor beleszerettem. Semmi nem érdekelt, csak a düh és az a tömény gyűlölet, amit ebben a pillanatban éreztem.

- Soha többet ne érj hozzám! - suttogtam remegő, kemény hangon.

Kitéptem magam a szorításból, kettesével szedve a lépcsőket rohantam fel az emeltre. Zokogva robbantam be a szobámba.*

Kiszakítottam magam az emlékekből. Csak akkor vettem észre, hogy zihálok. A mellkasom fel-le ugrált, míg a kezem remegésbe kezdett. Összeszorítottam a szemeim, éppen csak egy pillanatra, majd lenéztem az ölemben szundító lányomra. Ő ebből semmit nem vett észre, aminek kivételesen örültem. Éppen elég volt neki ennyi, miért tenném ki még annak is, hogy látja, hogyan zuhan össze az anyja?

Megpróbáltam az előző gondolathoz tartani magam, hogy erősnek kell lennem, de a gondolataim máshogyan vélekedtek erről. Egyre több kép pergett le a szemeim előtt, egyre több mindent láttam. Nem akartam, küzdöttem, de nem voltam elég erős. Az agyam mindenáron le akarta vetíteni nekem az öt évvel ezelőtti éjszakát is, és innentől kezdve nem volt megállás.

*Fel alá járkáltam, pont, mint egy megszállott, talán még rosszabb voltam. Néha lopva a kilincs felé pillantottam, mintha azt remélném, hogy egyszer lenyomódik, és egy test, majd egy arc belép a hatalmas és üres nappaliba. Mégis egyedül álltam a szobában, bármennyiszer is pillantottam oda. Teljesen egyedül voltam, olyan magányban, mint amilyenben rég éreztem magam. Pedig valamennyire megszokott érzés volt, de ez a fajta magány, rég uralta a testem.

A hasamra csúsztattam a kezem, mintha bármi esély lenne arra, hogy megnyugodjak. Próbáltam, tényleg próbáltam. Nem akartam idegbomba lenni, most mégsem tudtam higgadtan gondolkodni. A gondolataim ide-oda csapongtak, üvöltöttek a fejemben, próbálva erőt adni, sikertelenül.

És amikor azt hittem, hogy végérvényesen egyedül maradok, a kilincs, amit eddig szuggeráltam, most lenyomódott. Hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből, és hagyta el a számat. Még soha nem örültem ennyire ennek a szürkéskék szempárnak, mint ebben a pillanatban. Valahol a szívem legmélyén mégis elfogott az az ismerős érzés, mint mindig, ha vele voltam összezárva egy szobában. Lehetett bármilyen nagy ez a nappali, akaratlanul tettem hátra egy lépést.

Robert először megdöbbent, hogy itt állok. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert ilyen későn fent voltam, vagy azért, mert egyáltalán megvártam, míg hazaért. Egy egészen hosszú pillanatig meredt rám döbbenten, talán tényleg meglepő látványt nyújthattam, majd biccentett felém egyet és a konyha felé sétált.

Akaratlanul követtem, az idegességem nem hagyott alább, csak annyiban változott, hogy még idegesebb lettem, még jobban remegett minden porcikám, és még hangosabban üvöltöttek a gondolataim. Figyeltem, ahogyan tölt magának egy pohár vizet, nem akartam megkérdezni miért, de volt egy tippem. Kissé ingatagon állt a lábán, mint minden éjszaka. Nem akartam érte szólni, bőven elég volt, amit készültem neki mondani.

Mély levegőt vettem. A levegő sziszegve áramlott be a tüdőmbe, majd hagyta is el azt.

- Figyelj csak, Robert, valamiről beszélnünk kellene. - a mondat elején megremegett a hangom, de azért még önmagam voltam. Felém fordult, a szemeiben, amik kissé furcsán akadtak össze mikor pislogott, kíváncsiságot vettem észre. Bólintott, bár láttam rajta, hogy én lennék az utolsó ember, akivel jelen pillanatban beszélni akar. - Tudod én voltam orvosnál, mert mostanában furán éreztem magam, és hát… eléggé érdekes dolgot mondott nekem.

Míg beszéltem még hátrébb léptem, mint eddig, védekezésképpen. Letette a pohár vizet az asztalra és most a pultnak dőlt. Mintha kissé kitisztult volna a feje, gondoltam magamban.

- A lényegre térnél, Kristen? - kérdezte unottan, enyhe idegességgel a hangjában. Összeszorította a szemét, ujjaival az orrnyergét dörzsölte meg. - Holnap hosszú napom lesz, még a mainál is hosszabb.

- Igen, igen, perszem hogyne! - daráltam gyorsan. Újra a hasamra csúsztattam a kezem. Egy hosszú pillanatig követte a mozdulatomat, majd a szemeimbe nézett, de nem mondott semmit. Valószínűleg nem értette, futott át az agyamon. - Én… én…

- Kristen! - apró mormogás volt, de megrémített.

Valóban ezt akarom? Tudtam, hogy még meggondolhatom magam, és lehet, hogy az lenne a helyes lépés. Csak be kéne ülnöm az autóba Zaccal, rálépni a gázra, és meg sem állni egy ismeretlen városig. Hiszen mindig is ezt akartam. Vagyis az utóbbi időben. De ha most elmondom neki, itt ragadok, és örökre az élete része lesz. De mégis az apja, joga van tudnia róla.

Döntöttem.

- Terhes vagyok. - szaladt ki a számon.

Döbbent csend ereszkedett ránk. Rob kitágult szemekkel meredt rám, és mintha a szája is megremegett volna. Akaratlanul hátráltam el tőle még jobban. Igazából nem tudom mit reméltem. Hogy felkap, és együtt fogunk örülni? Hogy örömkönnyeket hullat? Nem tudom. De ennél a nézésnél, ennél a dühös és zavart nézésnél, még az is jobb lett volna, ha csak szimplán ordibálni kezd velem.

A következő pillanatban a pohár, amit eddig szorongatott, a földön landolt, darabjaira hullva, csörömpölve találkozott a padlóval.

- Vetesd el! - jött a parancs. Mert igen, ez az volt.

Megütközve meredtem vissza rá. Elfelejtettem félni, és minden idegességem elpárolgott.

- Hogy mondtad? - kérdeztem vissza enyhén sipító hangon.

- Jól hallottad. - köpte felém a szavakat. - Nem tarthatod meg! Nem kell nekünk még egy éhes száj!

Kitágult szemekkel néztem rá, a számat valami nyögés hagyta el.

- Éhes száj? - ismételtem a szavait.

- Ugyan már, Kristen. - legyintett egyet, megkerülte a konyhapultot, és elém lépett. A döbbenetem és a mérges erős volt, olyannyira, hogy nem léptem el előle, pedig már rég volt hozzám ilyen közel. - Nézz magadra! Egy gyerek is elég, alig vagy itthon, ki lenne vele?

A kezem a hasamra csúsztattam. Úgy éreztem meg kell védenem a kis embert a hasamban. Ki kell állnom érte, hogy éljen.

- Neked elég egy gyerek. - a szavak csak úgy kifolytak a számon, nem érdekeltek a következmények. - Ez az én gyerekem, és Zac is az enyém! Te nem vagy itthon, te nem foglalkozom vele! Én minden pillanatán ott voltam, az életének minden pillanatában. Döntöttem, megtartom a gyereket, és nem érdekel a véleményed. Nincs beleszólásod!

- Nincs? - felhúzott szemekkel meredt rám. - Az apja vagyok, ugyan úgy az enyém, ahogyan a tiéd.

- Nem ölöm meg, miattad. - suttogtam a szürkéskék szemekbe.

Hátrált egy lépést, és úgy nézett rám. Nyilván meglepte, hogy kiálltam valamiért. Elegem volt az örökös meghunyászkodásból. Életemben először én akartam dönteni. És bármit képes lettem volna megtenni, hogy kiálljak e mellett a döntés mellett.

- Remek. - látszólag nem érdekelte. Egy újabbat legyintett, felkapta a táskáját és megindult a lépcső felé. Összetörten álltam a konyha közepén, és figyeltem távolodó alakját. A lépcső alján megállt és visszanézett rám. - De tudnod kell, hogy az a gyerek, soha nem lesz a gyerekem.*

Most először hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak. Összerázkódtam, és egész testemben remegtem. A szívem sajgott, az mellkasom lüktetett. Hangosan nyögtem fel, mire szabad kezemet a szám elé kaptam. Összeszorítottam a szemeim, miközben a könnyeim megállás nélkül folytak.

Elveszettnek éreztem magam, és csak most ismertem be magamnak, hogy halálra voltam rémülve.

De a következő pillanat mindent megváltoztatott.

Hannah vad remegésbe kezdett az ölemben, szemei fenn akadtak, és úgy rázkódott karjaim között.

- Hannah! - kiáltottam fel élesen.

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit késtem, és nem tudtam nektek semmit sem hozni, de ez a történet valahogy nem tudott tovább haladni a fejemben. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, és csak most értem el oda, hogy tudok is hozni valamit. Remélem ez a fejezet azért nem sikerült olyan szörnyűre, mint ahogyan én gondolom.

Nagyon örülnék pár hozzászólásnak is... :)

Köszönöm, hogy olvastatok!

Milli

Új történetek+a frissről

Sziasztok!

Tudom, hogy mostanában kicsit lustábbnak tűnök, de higgyétek el nem így van.:) Van nektek két jó és egy rossz hírem... Kezdem a rosszal...:

Sajnos minden nap dolgozom, reggeltől estig, és szó szerint estig, és eléggé elfáradok. Minden nap leülök a gép elé, de nem elég az az egy-két óra, hogy összerakjak egy új fejit. Próbálkozom, tényleg, de így nem megy. :( Ezért szerintem nem tudok újat hozni nektek, bármennyire is szeretném én is, és legfőképpen ti. Nem akarok nektek csalódást okozni, és nem akarom, hogy azt higgyétek játszom a bizalmatokkal. Köszönöm, hogy ennyire türelmesek vagytok felém, és szeretnék nem hálátlanak tűnni. De sajnos nem fog menni a friss...

Viszont, mint mondtam van két JÓ hírem. Az egyik pedig az, hogy már csak egy hétig dolgom, és utána... ha jól számolok lesz három szabad hetem. Abban a három hétben szeretnék sok-sok friss hozni nektek, hogy kellően feltöltődjetek az új tanév előtt :) Szóval, már csak egy hetet, sőt annyi se, öt napot kell kibírnotok! :D (Yuppi)

Jó hír number 2. Az agyam, annak ellenére, hogy teljesen meg van gyötörve és kissé furán is működik, állandóan pörög. Talán ezért is alakult úgy a helyzet, hogy három, azaz HÁROM új történet jutott az eszembe :) Na jó, az egyik nem az én ötletem, szóval csak kettő. Említettem még régebben ezt a blog történet izét, hogy küldjetek nekem ötleteket. Nos... ORSY története nyert, ami reményeim szerint ha végzem a munkával hamarosan startolhat, de... Itt nem állt meg az agyam, hanem még két történet jutott az eszembe. Az egyik, bármennyire is nem akartam egy Edward-Bella történet lenne, úgy, ahogyan még senki nem mutatta be nektek. Vagyis remélem senki, de... na mindegy. Nem tudom, ti mennyire vagytok oda ezért a felállásért, én annyira nem, de aztán egyszer csak beugrott. És szerintem jónak tűnik. :) A másik megy egy... hát nem is tudom, hogy elmondjam e... na jó :D Egy angyalos-bukott angyalos történet lenne. Nekem az is nagyon tetszik, talán jobban mint az EB páros.

Hát... leírnám a történetek ismertetőjét röviden, aztán meg szavazzatok, hogy melyik tetszik jobban, és persze írhattok is komit, aminek nagyon örülnék, hogy mit képzelnétek el, szívesen olvasnátok e, stb. :)

Nagyon számítok rátok! :)

Edward-Bella történet:

A történet az Eclipse alatt kapcsolódik be, szóval a nagy csata (tudjátok Victoria meg a vámpír sereg) az még nem történt meg. Amikor Jacob elviszi Bellát közvetlen a csata előtt, hogy elrejtsék az illatát, mielőtt felérnének Edward-hoz a hegy tetejére, megtámadják őket. Victoria úgy döntött, hogy a csatán kívül támadja meg őket, így biztos lehet a sikerben. Jacob egyedül van Victoria és Riley-val szemben, így nem tudja egyszerre védeni a lányt, és megküzdeni velük, Edward pedig túl messze van, hogy hallja Jacob gondolatait. Szóval harcolnak, stb, Bella pedig elmenekül Jake kérésére, és az erdőbe veti magát. Menekül Riley elől, aki üldözi őt. Egy szirt szélére ér, alatta a hatalmas folyó terül el, hallja, hogy Riley a nyomában van, megcsúszik ijedtében és belesik a folyóba. Próbál fent maradni, de a folyó sodrása túl erős és elragadja a lányt.

Bella testét csak napokkal később sodorja ki a víz, de akkor is már csak egy kevéske élet van benne. Balszerencséjére egy vámpír találja meg, aki átváltoztatja őt, hogy megmentse ezzel a lányt. Bella átváltozik, és amikor felébred, csak halványan emlékszik emberi életére. Próbál emlékezni, lát arcokat, tudja, hogy mik történtek vele, de nem tudja semmihez sem kötni. Minden nevet és pillanatot elfelejt, csak halványan emlékszik, és talán akkor is rosszul. Így nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Bella elmenekül megmentőjétől, magányra vágyik, hogy rájöjjön mi történik vele.

Dél Amerikában köt ki, ahol a Breaking Dawn-ból ismert Zafrina-Senna páros fogadja be. Így Bellából amazon válik, ő is egy lesz közülük. Segítik fejleszteni a lány képességeit, felnevelik őt, megtanítják mindenre, amit ők tudnak.

Két évvel később Bella őket is elhagyja egy időre és utazgatni kezd. Az emlékei után kezd nyomozni, megpróbál rájönni ki is ő valójában, így kiköt Forksban, ugyanis arról még eszébe jut pár kép, hogy ő valaha oda tartozott. Egyik éjszaka vadászni megy, egy sátrazó családot szemel ki magának, de három vámpír az útját állja, és a családot védelmezik. Emmett-Jasper-Rosalie felismeri Bellát, de a lány nem ismeri fel őket.

Vajon mi történik, mikor Bella nekik ront, aki sokkal tapasztaltabb vadász, mint ők, és a pokol is elszabadul? 

Egy nomád vámpír lány története, aki megpróbálja megtalálni önmagát, és hét másiké, akiknek az élete fenekestül felfordul, mikor Forks városában valaki életét veszti.

Angyalos történet:

Te mit tennél, ha anyukád egész életedben furcsa történeteket mesélne neked angyalokról és démonokról? Habár a józan ész azt diktálja, hogy ezek csak mesék, és soha nem válhatnak igazzá, mégis valahol legbelül, a lelked legmélyén elhiszed őket. Ellie élete így alakult. Apa nélkül nőtt fel, soha nem tudott róla semmit, még a nevét sem, és csak egy szeszélyes anya jutott neki. Azon kívül, hogy anyja furcsa és néha talán ijesztő titkokat őriz, mégis szép és nyugodt élete volt. Olyan, amilyet minden lány álmodott magának. Egy nap felvételt nyer egy elit iskolába, egy egyetemre, bár nem adta be a jelentkezését. Angel városa hívogatónak tűnik, és anyja buzdítására, oda költöznek.

Ám Ellie élete gyökeres fordulatokat vesz, mikor egy autóbaleset következtében elveszíti hőn imádott anyját. Ellie egyedül marad egy idegen városban, és tudja senkiben nem bízhat meg. Valami furcsa erőt érez a városban, valami furcsa, megmagyarázhatatlan, ám annál kellemetlenebb érzést. Minden emberben van valami, amit nem tudna megmondani. Ráadásul az iskola, ahova bejutott, még annál is különlegesebb, mint hitte. De Ellie megelégszik annyival, hogy a gyász és a fájdalom játszadozik vele.

Éli napjait, vagy legalábbis próbálja míg meg nem ismerkedik a művészetet oktató tanárával, Derekkel. Valami mágnes vonzza a férfihoz, többet akar belőle, többet akar tudni róla. Ellie és Derek között kibontakozik egy szétszakíthatatlan barátság, és egy érzés, amit soha nem ismerhetnek be. Ellie előtt szépen lassan kibontakozik egy kép, az a kép, amit anyukája mesélt neki kiskorában elalvás előtt.

Angel városáról lehull a lepel, mikor a lány megtalál életveszélyes helyzetbe sodorja magát. Angyalok veszik körbe, történetek, amiket ember még sosem hallott.

Ám ez a pillanat sem maradhat örökké békés. Ellie életében felbukkan még valaki, Joshua, az éjsötét szemű, titokzatos férfi, aki még annál is több titkot hordoz magával, mint hitte.

Szerethet e egyszerre két valakit a lány? És mi történik akkor, ha kiderül az egyikükről, hogy mégsem az, akinek mondja magát? Egyáltalán szerethet e egy angyal, egy embert?

Orsy története (Robstenes):

Van e fiú-lány barátság? Kris és Rob válasza egyértelműen igen lenne. A legjobb barátok, mióta világ a világ, bár azt egyikük sem ismerné be, hogy egy kicsivel többet érez a másik fél iránt. Egy nap azonban közelebb kerülnek egymáshoz, és a barátságuk ezzel véget ér, ám valami sokkal erősebb, sokkal intenzívebb érzelem alakul ki közöttük. A szerelmük mindennél erősebbnek bizonyul, egészen addig, míg Kris apa be nem jelent egy számukra döbbenetes és fájdalmast hírt. Túlélhet e egy szerelem több ezer kilómétert? Ez a kérdés fogalmazódik meg bennük, mikor Kris családja repülőre kényszerül, hogy elhagyják Amerikát, egy új élet reményében.

Ám a búcsúzás cseppet sem úgy alakul, mint azt a két szerelmes gondolta volna. A szavak és gondolatok ereje veszi át az irányítást a búcsú napján. Olyan szavak hagyják el a szájukat, ami mindkettejük életét megváltoztatja majd. A pokol is elszabadul, mikor a búcsúzkodás üvöltésbe és zokogásba torkollik át.

És innentől kezdve a barátság, az örök szerelem darabjaira hull.

Mindketten felejteni szeretnének, kiverni a fejükből a másik gondolatát, a létezését, minden emléket a másikról. Kristen jól kereső állást kap az új városban, így is elvonva figyelmét Robról. Egy évvel később megismerkedik Kevinnel, aki iránt végre többet kezd érezni. Életük minden pillanata tökéletesnek ígérkezik, mikor a fiú megkéri a lány kezét.

Eközben Rob élete darabjaira hull. A felejtést nem egy új munkában látja, mint Kristen, hanem az alkoholban és egyéb bódító szerekben. Az élete még jobban szétcsúszik, mikor szülei életüket vesztik. Innentől kezdve semmi nem érdekli, a külvilág szépen lassan elhalványul körülötte, és a semmibe vész.

Ám a felejtés nem is olyan könnyű, mint azt hiszik...

Egy évvel később Kristen és Kevin visszatérnek Los Angelesbe, hogy még egyszer utoljára a lány láthassa hőn szeretett városát. Titkon abban reménykedik, hogy valahol megpillantja Robot, és ez így is alakul, bár nem úgy, ahogyan azt a lány elképzelte.

Mit tennél, ha egykori legjobb barátod és életed szerelmét egy koszos utcán találnád, kartonpapírokon feküdve, büdösen, koszosan és csontsoványan? Mi játszódna le benned akkor, mikor tudatosulna benned a látvány, hogy a férfi, aki egykor a világot jelentette számodra, mára már nem több, mint egy utolsó hajléktalan?

Nos... ennyi :)

3.fejezet

3.fejezet

Éjszaka

-         6 órával az eltűnés után –

-          Kris –

Minden sötétbe burkolózott, az éj leple ránk borult.

Nem hallottam az autó hangját, hangtalanul szeltük az utat, ahogyan az autó belsejében sem lehetett hallani semmit. Csak a lélegzetek törték meg a feszült csendet. Lenéztem lányomra. Ölemben feküdt, hüvelykujját szájába dugva aludt, amit tudtam, csak akkor csinál, ha rosszul van. Ha lehet még közelebb húztam magamhoz, majd ismét kinéztem az ablakon.

Két óra után feladtam a sikítozást, az üvöltést, és a féktelen ütlegelést. Persze amint leadtam az első ütést elrablómra, én láttam kárát, de ez nem tántorított el attól, hogy fájdalmat okozzak neki. A fülemben hallottam még Nanna sikoltozását, ahogyan a sírását sem tudtam kiverni a fejemből.

Megrándult az arcom az elfojtott érzelmekre, de csak az értem el vele, hogy a fájdalom ismét belenyilallt a számba. Óvatosan érintettem meg a mostanra behegesedett sebet. Még éreztem a vért a számban, ahogyan a ragacsos alvadt vért az arcomon is, de nem tudott érdekelni.

Sőt, semmi nem tudott érdekelni, csak egyvalami, de az ellen képtelen voltam tenni. Biztonságban akartam tudni a lányom, azt akartam, hogy egyedül legyek az autóban, hogy ő ne száguldjon velem ezeken a sötét utakon.

Hannah összerezzent az ölemben, szemeit szorosan összezárta, láttam, ahogyan pici teste remegésbe kezd. Ijedten simítottam ki egy kósza tincset a hajából. A homloka merő izzadság volt, a gyöngyök lassan csurogtak le arca két oldalán. Saját félelmemet is felülmúló érzés söpört át rajtam. Már nem a miatt féltem, hogy mi lesz velünk, csak Hannaht tudtam nézni, amint a karjaim között reszketett.

Elnyomtam feltörni készülő csuklásom, ahogyan az érzést is leküzdöttem, hogy sikítsak vagy zokogjak. Éreztem, hogy néznek, szinte perzselt minden egyes pillantása.

Felemeltem a fejem, és a szemünk találkozott a visszapillantó tükörben. Sötétbarna szemeiben a gyűlölettel vegyes kíváncsiság ült. Arca, amit tudtam, már sosem leszek képes kiverni a fejemből most felém fordult. Akaratlanul süppedtem mélyebbre az ülésben.

- Mi baja? – jött a cseppet sem szépnek mondható kérdés. Összerezzentem a hangtól, de a világért sem hagyta volna, hogy a félelmet lássa rajtam. Tudtam, hogy az ilyen alakokat a félelem indítja be, és fűti tovább. Így megkeményítettem az arcom, nem hagyhattam, hogy az aggódást és a félelmet meglássa azon.

- Beteg. – ennyit voltam hajlandó beszélni, egy ilyennel, mint ez, soha nem álltam volna le beszélgetni. Képzeletemben szembe köptem, mire halványan megrezzent a szám széle. Láttam várakozásteljes arcát, mire minden erőmet összeszedve rávettem magam, hogy válaszoljak neki. – Asztmás. Nem bírja az ilyen porfészkeket, mint ez itt.

- És mi lesz, ha nincs nála gyógyszer? – talán csak képzeltem, vagy a fáradtság játszadozott velem, de mintha egy csepp aggódást véltem volna felfedezni a hangjában.

A kérdés, és a vele járó válasz akaratlanul, de lavinát indított el bennem. Még most is hallottam az orvos szavait a fülemben, de nem akartam velük foglalkozni. Megráztam a fejem, és újra a szemébe néztem, bármennyire akartam volna inkább szemen hányi.

- Fulladásos rohamok. – ennyi telt tőlem. Elfordultam tőle, és kibámultam az ablakon, pont, mikor a San Fransisco táblát elhagytuk.

Összezártam a szemeim, a gombóc, ami egyre csak törekedett fel bennem, nagyobbra nőtt. Képtelen voltam felfogni, vagy akár csak elhinni, hogy ilyen messzire eljutottunk. Robert és a rendőrség, mert valószínűleg már a házunkban voltak, soha nem fognak Los Angeles-től ilyen messze keresni minket.

Küzdöttem az érzések ellen, nem akartam, hogy leteperjenek. Éber és józan akartam maradni. Nagyot nyeltem, és kinyitottam a szemeim.

- Mennyi ideje van, míg kibírja gyógyszer nélkül? – lenéztem a lányomra. Fejével az ölem felé fordult, kis kezeit feje alá fektette. Valamivel nyugodtabb volt az arca, a kis ráncok, amik az előbb megjelentek a homlokán, már alig voltak láthatóak. Alig hallhatóan, de fellélegeztem.

- Talán egy nap. – töprengve néztem egy pillanatig, és bármennyire sem akartam hallani, amit mondani készültem, mégis kimondtam. – Vagy kevesebb.

Újból az ablak felé fordultam. Éreztem a bensőmben lévő remegést, ahogyan a torkomban a gombóc fel-le ugrált. Átöleltem Nanna kis testét, hogy remegő kezeim lekössem valamivel. Tutam, hogy el kell terelnem a gondolataim, ha nem akarok hisztériás rohamot kapni. A félelem kezdte uralni a testem, ismeretlen érzésként ölelt körbe.

Valahol legbelül, valahol mélyen mégis jól éreztem magam. Egyik leghőbb vágyam az volt, hogy felkapjam a gyerekeim és minél távolabb kerüljek Roberttől, és az egész nevetségesen szánalmas életemtől. Mégsem így akartam elhagyni L.A határait. Abban a tudatban akartam megtenni, hogy nem jöhet utánunk, hogy megóvhatom őket. Mégis, most még egy nála is rosszabb és lehetetlenebb helyzetben voltam, amiből még annyi kiutat sem láttam, mint a házasságom.

Legszívesebben felnevettem volna a helyzet súlyosságán. Hogy miért pont velem történnek ilyenek! Nevetséges, hogy nem tudok megszabadulni az engem béklyózó kötelektől.

Hannah megmozdult az ölemben, mire rögtön lenéztem rá. Szemeit lassan nyitogatta ki, pont, mint minden reggel, a szobájában, a Micimackós plüssét ölelgetve. Egy pillanatig mintha nem tudta volna hol van, meglepte az autóban uralkodó sötétség. Aztán szemei megtaláltak engem. Először rám mosolygott, nagyon halványan, mintha nem is önmaga lenne, majd az is lehervadt és ijedten pillantott körbe.

- Mami. – azt hittem soha nem kell hallanom majd félni, hogy soha nem kerülhet ilyen helyzetbe. Most mégis bekövetkezett egyik legnagyobb félelmem. Egy anya legnagyobb félelme.

- Itt vagyok, kincsem. – magamhoz húztam, és szorosan megöleltem. Hallottam, hogy a férfi felnyög de nem tudott érdekelni, ahogyan az oka sem. Hannah eper illatának már nyoma sem volt, ezt a bűzös autószagot éreztem bőre minden felületén.

Elhúzódott tőlem, apró kezeit arcomra helyezte. Rámosolyogtam, bár nem voltam benne biztos, hogy ezzel megnyugtatom, vagy csak még jobban megijesztem.

- Te nem aludtál? – kérdezte fejét picit oldalra billentve. Bármennyire is pocsék helyzetben voltunk, valamiért mégis késztetést éreztem a nevetésre.

- Nem, anya nem álmos. – ez így nem volt teljesen igaz. Már az ájulás kerülgetett, annyira fáradt voltam, de nem akartam lehunyni a szemem. Nem, míg ilyen férfiak vettek körbe minket. Vagy őt.

A kocsi hirtelen fékezett nagyot. Önkéntelenül kaptam a kezem Hannah fejéhez, mielőtt azt beverhette volna. Még épp idejében kaptam másik kezem magam elé, így én sem vágtam be a fejem, mint vártam.

A számon volt a káromkodás, de akkor megpillantottam hol is vagyunk. Elfogott egy furcsa érzés. A filmekben ilyenkor jött az a rész, hogy megerőszakolják a nőt, majd megfojtják azt. Hannah visszamászott az ölembe, míg én a férfi pillantását kerestem, de az csak kiszállt az autóból, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A motel parkolója majdnem üres volt, csak egy csapat férfi szállt ki az autójából. Egy terv formálódott meg bennem, de mielőtt komolyabban átgondolhattam volna, kitárult a mellettem lévő ajtó. Kinéztem, egyenesen a férfi szemébe. Előttünk guggolt, és a lányom nézte. Úgy fordultam, hogy ő ne láthassa a férfi ijesztő arcát.

- Miért álltunk meg? – kérdeztem a lehető leghiggadtabb hangon.

- Lecseréljük az autót, de előtte itt megpihenünk. Carlos elfáradt. – nem látta értelmét hazudni, és ezért valamennyire hálás voltam. Legalább nem kell rettegnem, hogy meggyilkolnak minket. Bár ezt a gondolatot nem voltam hajlandó kiverni a fejemből, miután hallottam, ahogyan Roberttel beszélt. – Na már most.

Keményen nézett a szemembe, de előtte letekintett a kezére, és é követtem a pillantását. A fegyver megcsillant a kezében, ahogyan a fény ráesett. Összerezzentem, Nanna pedig elemelte a fejét a vállamról. A férfi még idejében dugta el pisztolyát, hogy ő ne láthassa.

- Remélem nem kell ecsetelnem, hogy mi lesz, ha nem azt teszik, amit én mondok. – bólintottam. – Helyes. Tudom, hogy megfordult a fejében, hogy segítségért rohan, de le kell, hogy törjem, azok ott az én embereim.

Fejével maga mögé bökött. Most Nanna szemébe nézett, éreztem lányom testén a kis remegéshullámokat.

- Kicsim, ugye te sem fogsz sikítani, vagy elfutni? – olyan mézesmázos hangon kérdezte, hogy a késztetést, hogy tökön rúgjam, vagy szemen köpjem, úgy kellett legyűrnöm.

- Nem, bácsi. – nyüszítette Hannah.

- Okos kislány. – kezét megindította Nanna felé, de még idejében elrántottam onnan, és kiszálltam az autóból.

Lesújtó pillantással méltattam csak és elindultam előre, ezek szerint Carlos után. Hallottam a férfi lépteit magam mögül. Védtelennek éreztem a hátam, így megszaporáztam a lépteim. Minél hamarabb akartam zárt falak között lenni, nem ilyen nyílt terepen.

A szoba, amibe úgy lökdöstek be minket, egyszóval jellemezve, undorító volt. Ha nem tévedek egy csótányt láttam elfutni a fal mentén. Csak egy nagy ágy volt bent, és egy éjjeliszekrény, semmi más. Bármennyire is akartam letusolni, vagy megfürdeti Hannaht, semmi pénzért nem néztem volna meg a fürdőt.

- Tudom, hogy nem ehhez vannak szokva, de egy olyan embernek, mint én, csak erre telik. – hallottam meg a mély és érdes hangot a hátam mögül. Hannah szinte kiugrott a karjaimból, úgy futott a szoba legtávolabbi pontjába. Összegömbölyödött az ágyon, és onnan nézett vissza rám.

- Tökéletes lesz. – morogtam, és én is elindultam arra, de félúton meggondoltam magam és a fürdő felé indultam el, magam mögött hagyva a két férfit.

A fürdő még undorítóbb volt, mint vártam. Mindenhol penészhegy, és olyan dolog, amiknek még a nevét sem tudtam. Soha nem tartottam magam elkényeztetettnek, vagy sznobnak, de amit itt láttam, minden képzeletemet felülmúlta. Hányhatnékom támadt, de itt még azt sem csináltam volna szívesen.

Mikor visszaléptem a szobába, a lábaim a földbe gyökereztek. Hannah egészen a falhoz lapult, rémületében egész testében remegett, úgy próbált meg hátrálni a férfi elől. Láttam a férfi kezét kinyúlni felé, előtte guggolt, közben valamit mondott. Nem érdekeltek a következmények, de magamnak is ismeretlen hangon dörrentem felé.

- Azonnal lépjen el a lányomtól! – hallottam a fenyegetést a hangomban, pedig tudtam, nem vagyok abban a helyzetben, de egy cseppet sem tudott érdekelni. Odabent remegtem a dühtől és a félelemtől, a szemeim kiszáradtak, tudtam, ha nem hátrál el tőle, vészesen közel kerülök ahhoz a bizonyos hisztérikus rohamhoz.

- Maga egy cseppet sincs abban a helyzetben, hogy parancsolgasson, Mrs. Pattinson. – a hangja jeges kegyetlenséggel szakadt fel a torkából. Nem fordult felém, és még közelebb hajolt Hannah-hoz.

- Hagyja békén! – felé léptem, és csak a szemem sarkából láttam, hogy Carlos is lép felém egyet. A hangom már remegett, ahogyan egy könnycsepp is legördült az arcomon.

Kezei elérték Hannaht és magához rántotta. Hallottam lányom kétségbeesett sikoltását, egészen a vesémig hatolt. Összerezzentem, de vele együtt még egyet léptem előre, de mikor meghallottam a fegyver kattanását megtorpantam. Carlos kezében megcsillant a fegyver, amit egyenesen nekem szegezett. Visszanéztem a férfira, aki most az ölébe kapta Nannat.

- Engedje el… - a hangom gyenge suttogás volt, és ahogyan a Nagy Könyvben meg volt írva, remegett. A könnyeim szabad utat nyertek, hallottam ahogyan levegőért kapkodok, mégis olyan hihetetlennek tűnt.

- Én i szerettem volna egy ilyen kislányt, mint amilyen Hannah. – a vállaim megrázkódtak, ahogyan feltört belőlem a sírás. Nanna szemei megteltek könnyel, hallottam, ahogyan hüppög. – A haja olyan édes illatú. Eper?

Felemelte Hannah egy tincsét és mélyen beleszagolt. Remegtem, egész testemben remegtem. A térdeim megremegtek, és egy pillanat töredéke alatt, de összecsuklottam.

- Tudja Mrs. Pattinson… – a Mrs. jelzőt erősen megnyomta, mintha gúnyolódna rajta. – Magával semmi bajom nincsen, egészen addig, míg azt teszi, amit mondok. Ha úgy tetszik, még szimpatikus is nekem.

Megvonta a vállát, majd újra lányom felé fordult. Láttam, hogy Hannah hangtalan sírásba kezd, és ezért nagyon tiszteltem. Mindig tudta, mikor kell csöndben maradni, mikor kell hangoskodni.

- Kérem szépen, nagyon kérem, engedje el. – lehajtott fejjel könyörögtem a férfinak, de meg sem hatotta.

- Milyen megható tud lenni egy ilyen családi, bensőséges pillanat. – eltűnődve nézett rám, és nálam itt törhetett el valami.

- Kérem, könyörgöm, engedje el! - már magam sem értettem pontosan, hogy mit is mondok, csak a sós lét éreztem a számban. A saját könnyeimet. Mindkét kezemet összeszorítottam az ölemben, de a szemeimet nem tudtam levenni a férfiról, akinek a kezeiben ott volt a lányom.

Hannah sírása hangosabb volt az enyémnél. Egy másodperc alatt láttam meg a férfi lendülő kezét. Nem tudom hogyan, van honnan tört fel belőlem az érzés, ami egy pillanat alatt vette át az irányítást a testem fölött. Előre vetődtem, gyorsabban, mint vártam, és a férfinak ugrottam.

- Rob -

- A biztonság kedvéért figyeltetem a házat. - mondta mély, búgó hangján a felügyelő, miközben a mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy a sajnálat legkevesebb jelét sem tanúsítja felénk, számára ez nem volt több, mint munka. És talán pont ezért nem tudott megnyugtatni. - Az autót köröztetjük, és már a helikoptereket is bevontuk a keresésbe, amik az utakat figyelik.

Csak bólintani tudtam. Elköszönt tőlem, megfordult, majd elment. Egy ideig némán álltam az ajtóban, néztem a kinti sötétséget, és arra gondoltam, Kristen valahol ugyan ilyen sötétségben van.

Még soha nem hiányoltam ennyire a feleségem. Sőt, soha ennyire nem vágytam arra, hogy mellettem legyen. Ismeretlen érzésként öntötte el a testem az aggódás, és a szeretet egy egészen új fajtája.

Megráztam a fejem, és visszaléptem a házba. Szinte azonnal bezártam az ajtót, és már indultam bezárni a hátsó ajtót, ami mint kiderült, azon jöttek be. Kétszer is kinéztem az utcára, mielőtt ezt is bezártam volna.

A konyhába visszalépve egy pillanatra ledermedtem. Zac a pultnál ült, kezében egy pohár vízzel, és maga elé bámult. Megmagyarázhatatlan érzés tört rám, mint ma már sokadjára. A bűntudat és az undor saját magamtól erősebb volt mind közül. Tudtam, hogy valahol ez az én hibám, életemnek ez a szakasza, az elmúlt tíz év, az én hibám.

Valahogy erőt vettem magamon és én is a pulthoz léptem. Magamon éreztem fiam tekintetét mikor töltöttem magamnak egy pohár vizet és a pult túl oldalának dőltem. Végre rá mertem nézni. Enyhén felhúzott szemöldökkel nézte a poharat tartó kezem, majd felnézett a szemembe. Most először tudtam megnézni magamnak ki tudja hány év után először. Zac egészen felnőtt, kész férfivá érett. Szemeiben mély komolyság ült, arca elnyúzott volt és komor. Elképzelni sem tudtam mi járhat most a fejében.

- Nem whisky? - kérdezte egy kevés gúnnyal a hangjában. Lenéztem a vízre, ami némán pihent a pohár fenekén. Óvatosan meglöttyintettem, majd belekortyoltam.

- Ezt megkaptam. - morogtam magam elé. Zac arcán valami furcsa mosoly ült, de nem az a boldog fajta. Gúnyosan nézett rám, és most már biztos voltam benne, hogy ez tömény gúny és undor.

- Lehetek hozzád őszinte? - kérdezte, de nem hallottam semmit a hangjában.

Bántott, hogy ennyire szenvtelen az irányomban, de nem hibáztattam érte. Magamnak köszönhettem mindent, ami jelen pillanatban körbevett. Zac arcán semmi nem látszott, unottan, már-már túl unottan nézett rám.

Bólintottam, mire furcsa gombóc gyűlt össze a torkomban. Nem tudtam volna megmondani melyik gondolatomtól éreztem magam rosszabbul. Éreztem azt a különös, megmagyarázhatatlan érzést. Valahol tudtam, hogy elveszítettem őt, elveszítettem a fiam és a feleségem, ahogyan a lányomat is. Egyedül éreztem magam, és ahogyan erre gondoltam, a gyomrom szorosan görcsbe állt.

- Fogalmam sincs anya miért ment hozzád egyáltalán. - megvonta a vállát, mintha szavai semmit nem jelentettek volna.

Maró fájdalom hasított belém, és szelte át a szívem. Összerezzentem, de ebben nem lehettem biztos. Olyan érzésem volt, mintha szétszakadnék. Éreztem azt a tömény utálatot, ami belőle áradt irányomba. A szavak lassan nyertek értelmet a fejemben, és gyűlöltem magam a gondolatért, de igazat adtam neki.

- Ő sokkal jobb nálad. - forgatta meg bennem a kést. Nem lehettem benne egészen biztos, de tudtam, szándékosan csinálja. - Ha nem megy hozzád, akkor valószínűleg egy szerető férj ölelné most át, és olvasna fel a gyerekének egy mesét. De nem, ő jelenleg egy pszichopata kezeiben van, és valószínűleg jobban retteg, mint eddig valaha. Nem beszélve mit tettél a húgommal.

Minden egyes szóra összerezzentem, olyan érzésem volt, mintha eltörpülnék mellette. A szavak tőrként hatoltak belém, minden idegszálam, minden érzelmemen keresztülhasítva. A torkomban lévő gombóc felfelé ugrott, és a hányinger kerülgetett.

Hánynom kellett, ha arra gondoltam, mennyire igazak szavai. Ha csak arra gondoltam, hogy egy tizenhét éves fiú oktat ki engem.

- Én… - nem tudtam mit kellene mondanom. Féltem a szavaimtól, féltem az érzelmeimtől, amik bennem voltak. - Nem tudtam, hogy ez lesz. Ha csak sejtem is…

- Persze, tudom. - Zac felhorkantott, kezével legyintett egyet. Tömény utálattal nézett saját apja szemébe. - Akkor ma nem lettél volna együtt egy újabb lotyóval, talán anyával lettél volna, és talán leütöd azt az állatot, mielőtt elrabolja az egész családod.

Hatalmasat nyeltem, de még így is éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak, ami ellen sehogyan sem tehettem.

- Csak azt sajnálom, hogy engem nem vittek magukkal. - leugrott a bárszékről de szemét nem vette le rólam.

- Azt hittem meg tudlak óvni benneteket. - lesütöttem a szemem, de ne segített a bennem tomboló érzelmeken. Nem kerülhettem el fiam vádló tekintetét. Perzselő pillantása egészen a szívemig hatolt, érezte, hogy lassan, kegyetlenül emészt fel a fiamból áradó fájdalom.

- Mégis hogyan? - horkant fel. Felállt mellőlem, szemeit rám emelte. Az undor és a gyűlölet vegyes keverékével nézett le rám, és ez alatt a pillantás alatt darabokra törtem. Megkínzottan és elgyötörten tűrtem szemei fogságát. - Soha nem voltál mellettünk! Elhagytál minket! Egyáltalán tudod, mikor van a szülinapom?

Kiáltó hangja ott visszhangzott a konyhában, a csempék visszaverték fiam fájdalommal teli hangját. Kérdő tekintettel nézett rám, várva a válaszom.

Erőltettem az agyam, komolyan küzdöttem, de nem tudtam neki válaszolni. A kezeim vad remegésbe kezdtek, a gyomromban lévő görcs szorosabban és fájdalmasabban szorult össze. Az érzés, hogy szemen köpjem magam erősödött.

A csendet Zac elfúló hangja törte meg. Rákaptam a szemeim. Egész testében remegett, kezeit ökölbe szorította. Tisztán láttam a szemében a fájdalmat.

- Gondoltam. - köpte felém.

Megfordult, és felfutott az emeltre.

Percekig döbbenten meredtem hűlt helyére. Majd egy nem várt érzés feltört bennem, letaszítva minden gondolatom, minden érzelmem. Éreztem, hogy megtörök, éreztem a felemésztő lángokat, amik mardosták minden végtagom. Bármennyire is küzdöttem, képtelen voltam tovább talpon maradni. Hagytam, hogy érzelmeim hullámként terítsenek maguk alá.

Zokogva borultam az asztalra, feldöntve a vizes poharat.

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet! Nem fűznék hozzá semmit :) Remélem mindenkinek elnyerte tetszését, és senkinek nem okoztam csalódást!

Puszi mindenkinek!

Milli

2.fejezet

2. fejezet

 Egy pillanat töredéke

-         7 órával az eltűnés előtt –

Kacagása betöltötte a kis szobát. Lassan, mintha ólommal vonták volna be szemeimet, tudtam csak felnyitni azokat. A szobára fehér füst telepedett, a szivar és a pipa vegyes keveréke. Mélyet szippantottam az állott levegőbe. Jól esett ez az illat. Számomra ez volt az élet, a mámor, ami feldobta minden napomat. Ha ezek nem lettek volna, a pia, a szivar, a füst és… Lenéztem az ölembe. Szőke fürtjeitől nem láthattam azokat az elhomályosult szemeket, így csak odaképzeltem azokat.

Újból felnevetett, mellei az ég felé emelkedtek, háta ívbe feszült. Tincsei lecsúsztak arca két oldalán, így arca szabad lett előttem. Összeráncoltam a szemöldököm. Ez biztos, hogy az a nő? Nem így emlékeztem rá, bár a tudatom ebben a pillanatban nem volt magánál. Megvontam a vállam.

Felült, így velem szembe került. Beleszívott a kezemben égő szivarba, majd arcán széles mosoly jelent meg.

- Ez isteni! – vigyorgott rám. Én is elmosolyodtam, bár pontosan nem tudtam, hogy min.

Mélyen beleszívtam a szivarba, hagytam, hogy a kissé kaparó füst lekússzon a tüdőmbe, és elégedetten fújtam ki. A levegő, ha lehet még sűrűbb lett. Szabad kezemmel a felhő felé nyúltam, ujjaimmal szántottam keresztül rajta. Puha volt, és kellemes. Magamban nevettem. Milyen mulatságos ez a füst. Szétnyílik előttem, majd újra egybeolvad.

Visszaejtettem magam mellé a kezem, és a majdnem üres üveg felé nyúltam. A meleg nedű otthonosan csúszott le torkomon, és megszokott vendégként ért le a gyomromba. Néha eltűnődtem azon, az emberek miért isznak vizet, mikor itt van ez a mennyei ital. Whisky nélkül az életem keserű lenne, és szürke. Ha nem lenne nekem ez a két kincs, nem tudom mit kezdenék magammal. Lenéztem a kezeimre. Az egyikben a már üres üvegre, majd a másikra, amiben a szivart tartottam, és elmosolyodtam.

Cassidy, azt hiszem így hívták felállt, és körbe-körbe kezdett táncolni. Mosolyogva figyeltem, hogyan ringatja csípőjét jobbra-balra, kezeivel a füstfelhőbe rajzolt, számomra ismeretlen alakzatokat. Hátradőltem, fejemet nekidöntöttem a kanapénak úgy figyeltem hogyan táncol. Megbabonázva néztem, ahogyan mozog. Milyen gyönyörű, tűnődtem magamban. Mintha nem is evilági lenne, bár ebben a gondolatomban nem voltam biztos.

A következő pillanatban megdermedt, tekintete egy pontra esett, de arckifejezése nem változott. Enyhén dülöngélve eltámolygott a kisasztalomig, és óvatosan felemelt valamit. Nekem háttal állt, így nem láthattam mit emel fel. Beleszívtam szivaromba, és kifújtam a füstöt, pont mikor megfordult, és akkor megláttam mit tart a kezében. A fa keret ismerősen köszönt nekem, ahogyan a fehér felirat a keret alján. A betűk jellegzetesen dőltek jobbra, gyönyörűen kanyarogva a képkereten.

Boldog szülinapot, apa!

- De édik, ezek kik? – kérdezte enyhén sipákoló hangon a nő, aki most csípőjét kissé balra döntötte, a fejét pedig jobbra, szemében az elhomályosultság mellett ott volt valami, de nem tudtam volna megmondani, pontosan mi.

Mintha puskából lőttek volna ki, pattantam fel és léptem elé egy határozott mozdulattal. A részegség egy pillanat alatt elszállt, mintha soha nem is lett volna. Hirtelen sokkal tisztábban láttam át a fehér füstfelhőn, a szemeim élesebben láttak ebben a hatalmas tengerben. Kikaptam a kezéből a képet, és visszaraktam a helyére. A többi közé.

- Senkik. – mondtam, hangom rekedtes volt, de kihallottam belőle az enyhe dühöt.

- Pedig szépek. – kezeivel a vállamhoz ért, a tükörben láttam, hogy szemeit továbbra sem veszi le a képről, és a két gyereket nézi, mintha olvasni akarna belőle valamit. – Csak nem a gyerekeid?

Éreztem, hogy az agyamra valami különleges érzés ül. Erősebb, mint a düh, de kevesebb, mint a gyűlölet, keveredve a szeretet furcsa egyvelegével. Felpillantottam, olyan gyorsan, hogy a tükörben találkozott a szemünk. Valamit megláthatott, mert ijedten lépett hátra tőlem, kezeivel átfonta magát, és már nem nézte a képet. Ujjaimmal csak vaktában csaptam le a képet fejjel lefelé az asztalra, hogy még véletlenül se nézhessen rájuk. Nem akartam, hogy nézze őket, hogy akár csak egy másodperccel is többet lásson belőlük, mint szabadott volna.

- Azt mondtam, hogy senkik! – szembefordultam vele, és tudtam, valami olyan van a szememben, amitől még ő is kijózanodott. – Most menj!

Mintha farkas kergette volna, kapkodta össze cuccait, és közben egyszer sem nézett rám. Még az sem érdekelt, hogy feldöntötte a saját üvegét, és a számomra folyékony anyag a szőnyegre folyt. Én is elléptem az asztaltól, de éppen csak annyira, hogy kihalásszam farmeromból a tárcámat. Mire felnéztem már ruhában állt előttem, szemeiben a rémület csak halványan ült, az ajka pedig enyhén remegett. Elé dobtam egy ötvenest, mire lehajolt érte, és már az ajtónál járt. Valamit moroghattam felé, de még magam sem értettem. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd csukódik, de nem igazán érdekelt.

Mélyeket lélegezve álltam a szoba közepén, továbbra is az asztalomat bámulva. Nem tudtam volna pontosan megmondani mit éreztem abban a pillanatban. Magam sem tudom, hogy miért reagáltam úgy, ahogyan. A dühöm még ott lobogott bennem, és még valami, valami sokkal erősebb és több.

Éreztem, hogy a mellkasom fel-le ugrál, de már nem olyan gyorsan, mint tíz perccel előtte. Nagyon lassan, még magamhoz képest is lassan haladtam az asztal felé. Óvatosan emeltem fel a képet a helyére, és állítottam fel, ahogyan lennie kellett. Akaratlanul mosolyodtam el.

Nanna és Zac egymást ölelve, a kamerába vigyorogva álltak. Soha nem tudtam volna elfelejteni a pillanatot, mikor a kamera elkattant. Tisztán emlékeztem a pillanatra, a napra. Nem tudom, hogy az agyam játszott e velem, de mintha a kép életre kelt volna. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az ismerős érzés körbeöleljen. Hannah gyönyörű szemei felém pislogtak, a fülemben hallottam nevetését, vidám hangját. Magam előtt láttam, hogyan ugrál fel-alá a lakásban, hogyan kergeti Zac, akinek arcán szintén boldog mosoly játszott.

-          10 hónappal korábban –

- Zac, kérlek hagyd már békén! – Kristen hangja vidám volt, de némi bosszúság is ült benne.

Még nem értem el a fordulót, a kabátomat próbáltam a helyére tenni, de innen hallottam Hannah vidám nevetését. Apró lábak kapkodását hallottam, tudtam, a kislányom rohangál fel-alá, és valószínűleg, ahogyan a hangokból is kiderült, Zac üldözte őt.

- De anya, ha egyszer nem jön ide! – fiam mély hangja betöltötte a szobát, jellegzetes basszusa kellemesen ért el engem. - Úgyis elkaplak Nanna, nem menekülhetsz!

- Mami! – éles sivítás törte meg az eddigi nevetéseket.

Magamban mosolyogtam. Még nem láttam őket, de magam elé képzeltem őket, ahogyan rohangálnak, egymást kergetve. Beléptem a nappaliba, a bútorok a szokásos helyükön álltak, békésen pihentek, ebben a hihetetlen hangzavarban. És akkor megpillantottam őket.

Kristen nekem háttal állt a konyhapultnak dőlve. Nem láttam mit tart a kezében, de mindkét kezét nevető gyerekeink felé tartotta. Hannah bukkant fel a konyhapult mögül. Két kicsi kezét maga elé tartotta, mint a mesefilmekben, mikor menekülnek. Édesen kacagott, néha átlesett a válla felett, és akkor, ha lehet még hangosabban nevetett fel. Zac is felbukkant nem sokkal utána. Négykézláb próbált a nyomába eredni, fején valami érdekes sisak volt.

Hannah épp hátrapillantott, mikor elbotlott a lépcsőn. Még emlékeztem mikor megemlítettem Kristennek, hogy nem jó ötlet a lépcső a konyha és a nappali között. Kezeire esett, hallottam, mikor koppannak térdei a padlón. Egy pillanat töredéke alatt fagyott meg bennem minden. Nanna arca eltorzult, a szokásos sírhatnékos arca felváltotta eddigi vidám mosolyát.

Kristen torkát valami furcsa, nyögésszerű hang hagyta el. Lépett egyet felé, mikor Zac már mellette termett, kezeivel átölelte a kislányt.

- Megvagy! – ujjaival lecsapott, mire Hannah arcán újból megjelent az a felhőtlen mosoly, és harsogva felnevetett.

- Mosoly! – kiáltotta Kristen és eléjük térdelt. Egy pillanat alatt töltötte meg a szobát a vaku éles fénye, hallottam, hogy a fényképezőgép elcsattan.

Felnevettem, úgy léptem feléjük.

Egy másodperccel később, mintha jégbombát dobtak volna be a szobába. Minden megfagyott, jegessé vált. Magam elé képzetem egy nagy kést, ami átszeli a levegőt, de úgy éreztem, ezen semmi nem képes változtatni. Figyeltem gyerekim arcát, és amit láttam, még jobban elkeserített, mint a tudat, hogy a levegő ismét olyan, mint lenni szokott. Zac arca eltorzult, felállt Nanna mellől és hátrébb lépett egyet. Kezeit zsebre vágta, szemeit csak egy pillanatig hagyta rajtam. Bólintani akartam felé, de mire megtehettem volna, már nem nézett rám. A gombóc a torkomban nagyobbra nőtt, éreztem, hogy í szívem valahol szétesik bennem. Valamennyire jobban éreztem magam, mikor Nanna felkiáltott, és felém rohant.

- Apu! – letérdeltem, hogy elkaphassam. Kicsi teste elért engem, kezeimmel szorosan magamhoz öleltem. Erősen tartottam, nem akartam őt elengedni. Mélyen beleszippantottam eper illatú hajába, és a gondolat, hogy Kristennek pont ugyan ilyen illata van, elkeserített.

- Hercegnőm! – felpillantottam hajzuhatagából, és Kristent kerestem szemeimmel. Ő addigra már a konyhapult másik felén állt, és tudtam azért, hogy valami legyen közöttünk. Evőeszközöket szedett elő, és a nagy halom tányér mellé rakta, amit hihetetlen sebességgel szedett elő. – Szia!

- Korán jöttél. – felpillantott, de éppen csak annyira, hogy szemeiben lássam, hogyan törik össze a boldogság apró üvegcséje.

- Felmegyek a szobámba. – morogta fiam.

Magam mellé tettem le Hannaht.

Hazajöttem.

Felnyitottam szemeim, a képsor, ami lejátszódott fejemben véget ért. Halvány mosollyal tettem vissza a képet a helyére, és hagytam, hogy az érzéseim eluralkodjanak felettem. Próbáltam mélyeket lélegezni, összeszedni magam, de képtelen voltam rá. A hiányuk, az érzés, hogy soha nem lesznek már az enyémek rosszabb volt, mint bármi ezen a földön. Tudtam, hogy én tehetek róla, tudtam, és ezért minden nap elátkoztam magam. Mégsem voltam rá képes, hogy változtassak a helyzeten. Egész testemben azt kívántam, bárcsak minden olyan lenne, mint tizenhét évvel ezelőtt, de tudtam, ez lehetetlen., Valami olyan kapcsolat szakadt meg köztem és Kristen között, amit soha nem leszek képes újra összerakni. És ezért én voltam a felelős.

Küzdöttem a gombóc ellen ami olyan ismerősen kúszott fel bennem, közben ujjaim szabad utat jártak, és már a kulcson voltak. Tenyerembe zártam az apró tárgyat. Felnéztem a tükörbe, szemeim találkoztak a tükörképemmel.

A változás, ami ebben a pár hónapban történt rajtam a külsőmet is gyökeresen megváltoztatta. A hajam mindig is kócos volt, de most ha lehet még összekuszáltabb volt. Erős szakáll keretezte mindig is borostás arcom. Szemeim keserűen méregették saját arcom. Elképzeltem magam húsz perccel ezelőtt, hogy ezek a szemek milyen bódultan pisloghattak, és láttam most, mikor keserűen és üresen találkozott tükörképemmel.

Halvány, de annál erősebb gondolat tűnt fel zavaros fejemben. Meglendítettem a kulcsot, és a levegőben elkaptam. Gyorsan kapkodtam magamra ruháim, és léptem ki a szobából. Odadobtam pár dollárt a portásnak, aki felcsillanó szemmel kapott a pénz felé. Lehet, hogy a kelleténél kicsit többet adtam neki, de ebben a pillanatban nem tudott érdekelni. Felcsillanó gondolatom olyan erős volt, hogy a parkolóház felé menet sem gondoltam meg magam. Gyorsan vágódtam be az autóba, és indítottam be a kicsikét.

Hihetetlen sebességgel szeltem az utakat. Még a piros lámpa sem tudott érdekelni, ebben a pillanatban ha rendőrök üldöztek volna, az sem állíthatott volna meg. Útközben többször is a képre pillantottam, ami a műszerfalra volt erősítve. Kristen erősen és boldogan ölelte magához Zacharyt és Hannaht. Ezt a képet még én készítettem, talán a tavalyi karácsonyon. Hagytam, hogy egy pillanatra elmerengjek, majd újra az útra szegeztem a pillantásom.

Befordultam az utcánkba, és csak akkor lassítottam le, mikor Mr. Shore kezeit az ég felé emelve kezdett felém kiabálni. Még szerencse, hogy az ablakaim felhúzva voltak, mert nem szívesen hallgattam volna, mit is kiabál nekem éppen.

Hatalmasat fékeztem, mikor egy fekete dzsip gurult ki elém a mellettünk lévő házból. Üvegei sötétítettek voltak, pedig szívesen odamutattam volna neki. Kristen kocsija a felhajtón állt. Ebben a pillanatban semminek sem örültem jobban. Nem vesződtem a parkolással, leállítottam a motort, de a kocsit nem zártam be. Sietve szálltam ki belőle és léptem az ajtóhoz.

Annyira elvakított a gondolat, hogy beszélni szeretnék Kristennel, hogy nem vettem észre a jeleket. Miközben a zsebemben turkáltam a papírzacskókat néztem a földön, ami az ajtó előtt hevert a földön. Összeráncolt szemöldökkel fordítottam el a kulcsot a zárban. Benyitottam.

Csak egy lépést tudtam tenni, a következő pillanatban valami erős mellbe vágott. Nem tudtam volna megmondani melyik ténytől éreztem erősebben a fájdalmat. Láttam a pusztítást, a hihetetlen rendetlenséget, a törmelékeket, a bútorokat, amik szanaszét hevertek a ház minden négyzetcentiméterén.

Előre léptem, lábam alatt valami reccsent. Tovább haladtam, el a szétcincált kanapé mellett. A falon lévő telefont figyeltem, ami a földre lógott. Nem akartam tudni, hogyan került oda, mégis bekúszott a fejembe a gondolat, hogy Kristen ebbe kapaszkodott. Megérintettem a készüléket, várva, hogy valami történjen, de nem történt semmi. Lenéztem a földre, és amit láttam, ha lehet még jobban maga alá terített. Egy kis folt hevert a lábaim előtt. Színe elütött a környezetétől, idegenként hatott ebben a nagy rendetlenségben. Vörös színe megbabonázott.

És akkor, abban a pillanatban az agyam kapcsolt. Már nem tudtam bámészkodni a látványon. Kivágódtam a házból ki az utcára, de a kocsi, a fekete, sötétített üveges autó már nem volt sehol.

Mrs. Stage valamit kiáltott felém, de nem hallottam belőle semmit. A szívem, az elmém, a megmaradt ép elmémbe mintha kést vágtak volna. Hirtelen mindent felfogtam. Éreztem, hogy belül összetörök, hogy a gondolataim összeomlanak, ahogyan én magam is.

- Hívja a rendőrséget! – üvöltöttem a nő felé.

Tehetetlenül léptem egyet előre, mintha bármit is tehetnék. De tudtam, semmit nem tudok tenni, hogy visszakapjam őket. Mert tudtam, éreztem, hogy Kristen és Hannah abban az autóban ültek.

Eddig ismeretlen érzés kúszott fel egészen a lábaimtól a mellkasomig. Összerogytam, térdeim küzdöttek a fájdalom ellen, de nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy mi vesz körbe, hogy a hangok egyre erősebbek lesznek körülöttem. Emberek gyűltek körém, de nem voltam képes gondolkodni. Az érzés, az az ismeretlen, szúró érzés egyre csak elöntött engem, ellepett, maga alá terített.

Tomboló viharként kerített hatalmába az érzés, hogy elvesztettem őket.

Sziasztok!

Kicsit hamarabb jött a friss, mint gondoltam. De hatalmas bűntudatom van, így leültem a gép elé, és pár órával később vettem csak észre, hogy szó***-o van. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Na jó, lehet, hogy nem a legjobb lett a fejezet, vagy nagyon rövidre sikerült, de úgy gondolom, hogy visszatérésnek nem rossz. :) Legalábbis remélem... A következő fejezetre sem kell sokat várni, mert mint kiderült, az álmaim is mellettetek állnak. Megint álmodtam, és most erről a történetről, így most már tudom, hogyan fog alakulni főhőseink sorsa. A részlet a következő fejezetből az álmom egyik töredéke.

Köszönöm, hogy olvastatok!!

Puszi mindenkinek!!

Milli