3.fejezet

3.fejezet

Éjszaka

-         6 órával az eltűnés után –

-          Kris –

Minden sötétbe burkolózott, az éj leple ránk borult.

Nem hallottam az autó hangját, hangtalanul szeltük az utat, ahogyan az autó belsejében sem lehetett hallani semmit. Csak a lélegzetek törték meg a feszült csendet. Lenéztem lányomra. Ölemben feküdt, hüvelykujját szájába dugva aludt, amit tudtam, csak akkor csinál, ha rosszul van. Ha lehet még közelebb húztam magamhoz, majd ismét kinéztem az ablakon.

Két óra után feladtam a sikítozást, az üvöltést, és a féktelen ütlegelést. Persze amint leadtam az első ütést elrablómra, én láttam kárát, de ez nem tántorított el attól, hogy fájdalmat okozzak neki. A fülemben hallottam még Nanna sikoltozását, ahogyan a sírását sem tudtam kiverni a fejemből.

Megrándult az arcom az elfojtott érzelmekre, de csak az értem el vele, hogy a fájdalom ismét belenyilallt a számba. Óvatosan érintettem meg a mostanra behegesedett sebet. Még éreztem a vért a számban, ahogyan a ragacsos alvadt vért az arcomon is, de nem tudott érdekelni.

Sőt, semmi nem tudott érdekelni, csak egyvalami, de az ellen képtelen voltam tenni. Biztonságban akartam tudni a lányom, azt akartam, hogy egyedül legyek az autóban, hogy ő ne száguldjon velem ezeken a sötét utakon.

Hannah összerezzent az ölemben, szemeit szorosan összezárta, láttam, ahogyan pici teste remegésbe kezd. Ijedten simítottam ki egy kósza tincset a hajából. A homloka merő izzadság volt, a gyöngyök lassan csurogtak le arca két oldalán. Saját félelmemet is felülmúló érzés söpört át rajtam. Már nem a miatt féltem, hogy mi lesz velünk, csak Hannaht tudtam nézni, amint a karjaim között reszketett.

Elnyomtam feltörni készülő csuklásom, ahogyan az érzést is leküzdöttem, hogy sikítsak vagy zokogjak. Éreztem, hogy néznek, szinte perzselt minden egyes pillantása.

Felemeltem a fejem, és a szemünk találkozott a visszapillantó tükörben. Sötétbarna szemeiben a gyűlölettel vegyes kíváncsiság ült. Arca, amit tudtam, már sosem leszek képes kiverni a fejemből most felém fordult. Akaratlanul süppedtem mélyebbre az ülésben.

- Mi baja? – jött a cseppet sem szépnek mondható kérdés. Összerezzentem a hangtól, de a világért sem hagyta volna, hogy a félelmet lássa rajtam. Tudtam, hogy az ilyen alakokat a félelem indítja be, és fűti tovább. Így megkeményítettem az arcom, nem hagyhattam, hogy az aggódást és a félelmet meglássa azon.

- Beteg. – ennyit voltam hajlandó beszélni, egy ilyennel, mint ez, soha nem álltam volna le beszélgetni. Képzeletemben szembe köptem, mire halványan megrezzent a szám széle. Láttam várakozásteljes arcát, mire minden erőmet összeszedve rávettem magam, hogy válaszoljak neki. – Asztmás. Nem bírja az ilyen porfészkeket, mint ez itt.

- És mi lesz, ha nincs nála gyógyszer? – talán csak képzeltem, vagy a fáradtság játszadozott velem, de mintha egy csepp aggódást véltem volna felfedezni a hangjában.

A kérdés, és a vele járó válasz akaratlanul, de lavinát indított el bennem. Még most is hallottam az orvos szavait a fülemben, de nem akartam velük foglalkozni. Megráztam a fejem, és újra a szemébe néztem, bármennyire akartam volna inkább szemen hányi.

- Fulladásos rohamok. – ennyi telt tőlem. Elfordultam tőle, és kibámultam az ablakon, pont, mikor a San Fransisco táblát elhagytuk.

Összezártam a szemeim, a gombóc, ami egyre csak törekedett fel bennem, nagyobbra nőtt. Képtelen voltam felfogni, vagy akár csak elhinni, hogy ilyen messzire eljutottunk. Robert és a rendőrség, mert valószínűleg már a házunkban voltak, soha nem fognak Los Angeles-től ilyen messze keresni minket.

Küzdöttem az érzések ellen, nem akartam, hogy leteperjenek. Éber és józan akartam maradni. Nagyot nyeltem, és kinyitottam a szemeim.

- Mennyi ideje van, míg kibírja gyógyszer nélkül? – lenéztem a lányomra. Fejével az ölem felé fordult, kis kezeit feje alá fektette. Valamivel nyugodtabb volt az arca, a kis ráncok, amik az előbb megjelentek a homlokán, már alig voltak láthatóak. Alig hallhatóan, de fellélegeztem.

- Talán egy nap. – töprengve néztem egy pillanatig, és bármennyire sem akartam hallani, amit mondani készültem, mégis kimondtam. – Vagy kevesebb.

Újból az ablak felé fordultam. Éreztem a bensőmben lévő remegést, ahogyan a torkomban a gombóc fel-le ugrált. Átöleltem Nanna kis testét, hogy remegő kezeim lekössem valamivel. Tutam, hogy el kell terelnem a gondolataim, ha nem akarok hisztériás rohamot kapni. A félelem kezdte uralni a testem, ismeretlen érzésként ölelt körbe.

Valahol legbelül, valahol mélyen mégis jól éreztem magam. Egyik leghőbb vágyam az volt, hogy felkapjam a gyerekeim és minél távolabb kerüljek Roberttől, és az egész nevetségesen szánalmas életemtől. Mégsem így akartam elhagyni L.A határait. Abban a tudatban akartam megtenni, hogy nem jöhet utánunk, hogy megóvhatom őket. Mégis, most még egy nála is rosszabb és lehetetlenebb helyzetben voltam, amiből még annyi kiutat sem láttam, mint a házasságom.

Legszívesebben felnevettem volna a helyzet súlyosságán. Hogy miért pont velem történnek ilyenek! Nevetséges, hogy nem tudok megszabadulni az engem béklyózó kötelektől.

Hannah megmozdult az ölemben, mire rögtön lenéztem rá. Szemeit lassan nyitogatta ki, pont, mint minden reggel, a szobájában, a Micimackós plüssét ölelgetve. Egy pillanatig mintha nem tudta volna hol van, meglepte az autóban uralkodó sötétség. Aztán szemei megtaláltak engem. Először rám mosolygott, nagyon halványan, mintha nem is önmaga lenne, majd az is lehervadt és ijedten pillantott körbe.

- Mami. – azt hittem soha nem kell hallanom majd félni, hogy soha nem kerülhet ilyen helyzetbe. Most mégis bekövetkezett egyik legnagyobb félelmem. Egy anya legnagyobb félelme.

- Itt vagyok, kincsem. – magamhoz húztam, és szorosan megöleltem. Hallottam, hogy a férfi felnyög de nem tudott érdekelni, ahogyan az oka sem. Hannah eper illatának már nyoma sem volt, ezt a bűzös autószagot éreztem bőre minden felületén.

Elhúzódott tőlem, apró kezeit arcomra helyezte. Rámosolyogtam, bár nem voltam benne biztos, hogy ezzel megnyugtatom, vagy csak még jobban megijesztem.

- Te nem aludtál? – kérdezte fejét picit oldalra billentve. Bármennyire is pocsék helyzetben voltunk, valamiért mégis késztetést éreztem a nevetésre.

- Nem, anya nem álmos. – ez így nem volt teljesen igaz. Már az ájulás kerülgetett, annyira fáradt voltam, de nem akartam lehunyni a szemem. Nem, míg ilyen férfiak vettek körbe minket. Vagy őt.

A kocsi hirtelen fékezett nagyot. Önkéntelenül kaptam a kezem Hannah fejéhez, mielőtt azt beverhette volna. Még épp idejében kaptam másik kezem magam elé, így én sem vágtam be a fejem, mint vártam.

A számon volt a káromkodás, de akkor megpillantottam hol is vagyunk. Elfogott egy furcsa érzés. A filmekben ilyenkor jött az a rész, hogy megerőszakolják a nőt, majd megfojtják azt. Hannah visszamászott az ölembe, míg én a férfi pillantását kerestem, de az csak kiszállt az autóból, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A motel parkolója majdnem üres volt, csak egy csapat férfi szállt ki az autójából. Egy terv formálódott meg bennem, de mielőtt komolyabban átgondolhattam volna, kitárult a mellettem lévő ajtó. Kinéztem, egyenesen a férfi szemébe. Előttünk guggolt, és a lányom nézte. Úgy fordultam, hogy ő ne láthassa a férfi ijesztő arcát.

- Miért álltunk meg? – kérdeztem a lehető leghiggadtabb hangon.

- Lecseréljük az autót, de előtte itt megpihenünk. Carlos elfáradt. – nem látta értelmét hazudni, és ezért valamennyire hálás voltam. Legalább nem kell rettegnem, hogy meggyilkolnak minket. Bár ezt a gondolatot nem voltam hajlandó kiverni a fejemből, miután hallottam, ahogyan Roberttel beszélt. – Na már most.

Keményen nézett a szemembe, de előtte letekintett a kezére, és é követtem a pillantását. A fegyver megcsillant a kezében, ahogyan a fény ráesett. Összerezzentem, Nanna pedig elemelte a fejét a vállamról. A férfi még idejében dugta el pisztolyát, hogy ő ne láthassa.

- Remélem nem kell ecsetelnem, hogy mi lesz, ha nem azt teszik, amit én mondok. – bólintottam. – Helyes. Tudom, hogy megfordult a fejében, hogy segítségért rohan, de le kell, hogy törjem, azok ott az én embereim.

Fejével maga mögé bökött. Most Nanna szemébe nézett, éreztem lányom testén a kis remegéshullámokat.

- Kicsim, ugye te sem fogsz sikítani, vagy elfutni? – olyan mézesmázos hangon kérdezte, hogy a késztetést, hogy tökön rúgjam, vagy szemen köpjem, úgy kellett legyűrnöm.

- Nem, bácsi. – nyüszítette Hannah.

- Okos kislány. – kezét megindította Nanna felé, de még idejében elrántottam onnan, és kiszálltam az autóból.

Lesújtó pillantással méltattam csak és elindultam előre, ezek szerint Carlos után. Hallottam a férfi lépteit magam mögül. Védtelennek éreztem a hátam, így megszaporáztam a lépteim. Minél hamarabb akartam zárt falak között lenni, nem ilyen nyílt terepen.

A szoba, amibe úgy lökdöstek be minket, egyszóval jellemezve, undorító volt. Ha nem tévedek egy csótányt láttam elfutni a fal mentén. Csak egy nagy ágy volt bent, és egy éjjeliszekrény, semmi más. Bármennyire is akartam letusolni, vagy megfürdeti Hannaht, semmi pénzért nem néztem volna meg a fürdőt.

- Tudom, hogy nem ehhez vannak szokva, de egy olyan embernek, mint én, csak erre telik. – hallottam meg a mély és érdes hangot a hátam mögül. Hannah szinte kiugrott a karjaimból, úgy futott a szoba legtávolabbi pontjába. Összegömbölyödött az ágyon, és onnan nézett vissza rám.

- Tökéletes lesz. – morogtam, és én is elindultam arra, de félúton meggondoltam magam és a fürdő felé indultam el, magam mögött hagyva a két férfit.

A fürdő még undorítóbb volt, mint vártam. Mindenhol penészhegy, és olyan dolog, amiknek még a nevét sem tudtam. Soha nem tartottam magam elkényeztetettnek, vagy sznobnak, de amit itt láttam, minden képzeletemet felülmúlta. Hányhatnékom támadt, de itt még azt sem csináltam volna szívesen.

Mikor visszaléptem a szobába, a lábaim a földbe gyökereztek. Hannah egészen a falhoz lapult, rémületében egész testében remegett, úgy próbált meg hátrálni a férfi elől. Láttam a férfi kezét kinyúlni felé, előtte guggolt, közben valamit mondott. Nem érdekeltek a következmények, de magamnak is ismeretlen hangon dörrentem felé.

- Azonnal lépjen el a lányomtól! – hallottam a fenyegetést a hangomban, pedig tudtam, nem vagyok abban a helyzetben, de egy cseppet sem tudott érdekelni. Odabent remegtem a dühtől és a félelemtől, a szemeim kiszáradtak, tudtam, ha nem hátrál el tőle, vészesen közel kerülök ahhoz a bizonyos hisztérikus rohamhoz.

- Maga egy cseppet sincs abban a helyzetben, hogy parancsolgasson, Mrs. Pattinson. – a hangja jeges kegyetlenséggel szakadt fel a torkából. Nem fordult felém, és még közelebb hajolt Hannah-hoz.

- Hagyja békén! – felé léptem, és csak a szemem sarkából láttam, hogy Carlos is lép felém egyet. A hangom már remegett, ahogyan egy könnycsepp is legördült az arcomon.

Kezei elérték Hannaht és magához rántotta. Hallottam lányom kétségbeesett sikoltását, egészen a vesémig hatolt. Összerezzentem, de vele együtt még egyet léptem előre, de mikor meghallottam a fegyver kattanását megtorpantam. Carlos kezében megcsillant a fegyver, amit egyenesen nekem szegezett. Visszanéztem a férfira, aki most az ölébe kapta Nannat.

- Engedje el… - a hangom gyenge suttogás volt, és ahogyan a Nagy Könyvben meg volt írva, remegett. A könnyeim szabad utat nyertek, hallottam ahogyan levegőért kapkodok, mégis olyan hihetetlennek tűnt.

- Én i szerettem volna egy ilyen kislányt, mint amilyen Hannah. – a vállaim megrázkódtak, ahogyan feltört belőlem a sírás. Nanna szemei megteltek könnyel, hallottam, ahogyan hüppög. – A haja olyan édes illatú. Eper?

Felemelte Hannah egy tincsét és mélyen beleszagolt. Remegtem, egész testemben remegtem. A térdeim megremegtek, és egy pillanat töredéke alatt, de összecsuklottam.

- Tudja Mrs. Pattinson… – a Mrs. jelzőt erősen megnyomta, mintha gúnyolódna rajta. – Magával semmi bajom nincsen, egészen addig, míg azt teszi, amit mondok. Ha úgy tetszik, még szimpatikus is nekem.

Megvonta a vállát, majd újra lányom felé fordult. Láttam, hogy Hannah hangtalan sírásba kezd, és ezért nagyon tiszteltem. Mindig tudta, mikor kell csöndben maradni, mikor kell hangoskodni.

- Kérem szépen, nagyon kérem, engedje el. – lehajtott fejjel könyörögtem a férfinak, de meg sem hatotta.

- Milyen megható tud lenni egy ilyen családi, bensőséges pillanat. – eltűnődve nézett rám, és nálam itt törhetett el valami.

- Kérem, könyörgöm, engedje el! - már magam sem értettem pontosan, hogy mit is mondok, csak a sós lét éreztem a számban. A saját könnyeimet. Mindkét kezemet összeszorítottam az ölemben, de a szemeimet nem tudtam levenni a férfiról, akinek a kezeiben ott volt a lányom.

Hannah sírása hangosabb volt az enyémnél. Egy másodperc alatt láttam meg a férfi lendülő kezét. Nem tudom hogyan, van honnan tört fel belőlem az érzés, ami egy pillanat alatt vette át az irányítást a testem fölött. Előre vetődtem, gyorsabban, mint vártam, és a férfinak ugrottam.

- Rob -

- A biztonság kedvéért figyeltetem a házat. - mondta mély, búgó hangján a felügyelő, miközben a mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy a sajnálat legkevesebb jelét sem tanúsítja felénk, számára ez nem volt több, mint munka. És talán pont ezért nem tudott megnyugtatni. - Az autót köröztetjük, és már a helikoptereket is bevontuk a keresésbe, amik az utakat figyelik.

Csak bólintani tudtam. Elköszönt tőlem, megfordult, majd elment. Egy ideig némán álltam az ajtóban, néztem a kinti sötétséget, és arra gondoltam, Kristen valahol ugyan ilyen sötétségben van.

Még soha nem hiányoltam ennyire a feleségem. Sőt, soha ennyire nem vágytam arra, hogy mellettem legyen. Ismeretlen érzésként öntötte el a testem az aggódás, és a szeretet egy egészen új fajtája.

Megráztam a fejem, és visszaléptem a házba. Szinte azonnal bezártam az ajtót, és már indultam bezárni a hátsó ajtót, ami mint kiderült, azon jöttek be. Kétszer is kinéztem az utcára, mielőtt ezt is bezártam volna.

A konyhába visszalépve egy pillanatra ledermedtem. Zac a pultnál ült, kezében egy pohár vízzel, és maga elé bámult. Megmagyarázhatatlan érzés tört rám, mint ma már sokadjára. A bűntudat és az undor saját magamtól erősebb volt mind közül. Tudtam, hogy valahol ez az én hibám, életemnek ez a szakasza, az elmúlt tíz év, az én hibám.

Valahogy erőt vettem magamon és én is a pulthoz léptem. Magamon éreztem fiam tekintetét mikor töltöttem magamnak egy pohár vizet és a pult túl oldalának dőltem. Végre rá mertem nézni. Enyhén felhúzott szemöldökkel nézte a poharat tartó kezem, majd felnézett a szemembe. Most először tudtam megnézni magamnak ki tudja hány év után először. Zac egészen felnőtt, kész férfivá érett. Szemeiben mély komolyság ült, arca elnyúzott volt és komor. Elképzelni sem tudtam mi járhat most a fejében.

- Nem whisky? - kérdezte egy kevés gúnnyal a hangjában. Lenéztem a vízre, ami némán pihent a pohár fenekén. Óvatosan meglöttyintettem, majd belekortyoltam.

- Ezt megkaptam. - morogtam magam elé. Zac arcán valami furcsa mosoly ült, de nem az a boldog fajta. Gúnyosan nézett rám, és most már biztos voltam benne, hogy ez tömény gúny és undor.

- Lehetek hozzád őszinte? - kérdezte, de nem hallottam semmit a hangjában.

Bántott, hogy ennyire szenvtelen az irányomban, de nem hibáztattam érte. Magamnak köszönhettem mindent, ami jelen pillanatban körbevett. Zac arcán semmi nem látszott, unottan, már-már túl unottan nézett rám.

Bólintottam, mire furcsa gombóc gyűlt össze a torkomban. Nem tudtam volna megmondani melyik gondolatomtól éreztem magam rosszabbul. Éreztem azt a különös, megmagyarázhatatlan érzést. Valahol tudtam, hogy elveszítettem őt, elveszítettem a fiam és a feleségem, ahogyan a lányomat is. Egyedül éreztem magam, és ahogyan erre gondoltam, a gyomrom szorosan görcsbe állt.

- Fogalmam sincs anya miért ment hozzád egyáltalán. - megvonta a vállát, mintha szavai semmit nem jelentettek volna.

Maró fájdalom hasított belém, és szelte át a szívem. Összerezzentem, de ebben nem lehettem biztos. Olyan érzésem volt, mintha szétszakadnék. Éreztem azt a tömény utálatot, ami belőle áradt irányomba. A szavak lassan nyertek értelmet a fejemben, és gyűlöltem magam a gondolatért, de igazat adtam neki.

- Ő sokkal jobb nálad. - forgatta meg bennem a kést. Nem lehettem benne egészen biztos, de tudtam, szándékosan csinálja. - Ha nem megy hozzád, akkor valószínűleg egy szerető férj ölelné most át, és olvasna fel a gyerekének egy mesét. De nem, ő jelenleg egy pszichopata kezeiben van, és valószínűleg jobban retteg, mint eddig valaha. Nem beszélve mit tettél a húgommal.

Minden egyes szóra összerezzentem, olyan érzésem volt, mintha eltörpülnék mellette. A szavak tőrként hatoltak belém, minden idegszálam, minden érzelmemen keresztülhasítva. A torkomban lévő gombóc felfelé ugrott, és a hányinger kerülgetett.

Hánynom kellett, ha arra gondoltam, mennyire igazak szavai. Ha csak arra gondoltam, hogy egy tizenhét éves fiú oktat ki engem.

- Én… - nem tudtam mit kellene mondanom. Féltem a szavaimtól, féltem az érzelmeimtől, amik bennem voltak. - Nem tudtam, hogy ez lesz. Ha csak sejtem is…

- Persze, tudom. - Zac felhorkantott, kezével legyintett egyet. Tömény utálattal nézett saját apja szemébe. - Akkor ma nem lettél volna együtt egy újabb lotyóval, talán anyával lettél volna, és talán leütöd azt az állatot, mielőtt elrabolja az egész családod.

Hatalmasat nyeltem, de még így is éreztem, hogy a szemeim könnybe lábadnak, ami ellen sehogyan sem tehettem.

- Csak azt sajnálom, hogy engem nem vittek magukkal. - leugrott a bárszékről de szemét nem vette le rólam.

- Azt hittem meg tudlak óvni benneteket. - lesütöttem a szemem, de ne segített a bennem tomboló érzelmeken. Nem kerülhettem el fiam vádló tekintetét. Perzselő pillantása egészen a szívemig hatolt, érezte, hogy lassan, kegyetlenül emészt fel a fiamból áradó fájdalom.

- Mégis hogyan? - horkant fel. Felállt mellőlem, szemeit rám emelte. Az undor és a gyűlölet vegyes keverékével nézett le rám, és ez alatt a pillantás alatt darabokra törtem. Megkínzottan és elgyötörten tűrtem szemei fogságát. - Soha nem voltál mellettünk! Elhagytál minket! Egyáltalán tudod, mikor van a szülinapom?

Kiáltó hangja ott visszhangzott a konyhában, a csempék visszaverték fiam fájdalommal teli hangját. Kérdő tekintettel nézett rám, várva a válaszom.

Erőltettem az agyam, komolyan küzdöttem, de nem tudtam neki válaszolni. A kezeim vad remegésbe kezdtek, a gyomromban lévő görcs szorosabban és fájdalmasabban szorult össze. Az érzés, hogy szemen köpjem magam erősödött.

A csendet Zac elfúló hangja törte meg. Rákaptam a szemeim. Egész testében remegett, kezeit ökölbe szorította. Tisztán láttam a szemében a fájdalmat.

- Gondoltam. - köpte felém.

Megfordult, és felfutott az emeltre.

Percekig döbbenten meredtem hűlt helyére. Majd egy nem várt érzés feltört bennem, letaszítva minden gondolatom, minden érzelmem. Éreztem, hogy megtörök, éreztem a felemésztő lángokat, amik mardosták minden végtagom. Bármennyire is küzdöttem, képtelen voltam tovább talpon maradni. Hagytam, hogy érzelmeim hullámként terítsenek maguk alá.

Zokogva borultam az asztalra, feldöntve a vizes poharat.

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet! Nem fűznék hozzá semmit :) Remélem mindenkinek elnyerte tetszését, és senkinek nem okoztam csalódást!

Puszi mindenkinek!

Milli

2.fejezet

2. fejezet

 Egy pillanat töredéke

-         7 órával az eltűnés előtt –

Kacagása betöltötte a kis szobát. Lassan, mintha ólommal vonták volna be szemeimet, tudtam csak felnyitni azokat. A szobára fehér füst telepedett, a szivar és a pipa vegyes keveréke. Mélyet szippantottam az állott levegőbe. Jól esett ez az illat. Számomra ez volt az élet, a mámor, ami feldobta minden napomat. Ha ezek nem lettek volna, a pia, a szivar, a füst és… Lenéztem az ölembe. Szőke fürtjeitől nem láthattam azokat az elhomályosult szemeket, így csak odaképzeltem azokat.

Újból felnevetett, mellei az ég felé emelkedtek, háta ívbe feszült. Tincsei lecsúsztak arca két oldalán, így arca szabad lett előttem. Összeráncoltam a szemöldököm. Ez biztos, hogy az a nő? Nem így emlékeztem rá, bár a tudatom ebben a pillanatban nem volt magánál. Megvontam a vállam.

Felült, így velem szembe került. Beleszívott a kezemben égő szivarba, majd arcán széles mosoly jelent meg.

- Ez isteni! – vigyorgott rám. Én is elmosolyodtam, bár pontosan nem tudtam, hogy min.

Mélyen beleszívtam a szivarba, hagytam, hogy a kissé kaparó füst lekússzon a tüdőmbe, és elégedetten fújtam ki. A levegő, ha lehet még sűrűbb lett. Szabad kezemmel a felhő felé nyúltam, ujjaimmal szántottam keresztül rajta. Puha volt, és kellemes. Magamban nevettem. Milyen mulatságos ez a füst. Szétnyílik előttem, majd újra egybeolvad.

Visszaejtettem magam mellé a kezem, és a majdnem üres üveg felé nyúltam. A meleg nedű otthonosan csúszott le torkomon, és megszokott vendégként ért le a gyomromba. Néha eltűnődtem azon, az emberek miért isznak vizet, mikor itt van ez a mennyei ital. Whisky nélkül az életem keserű lenne, és szürke. Ha nem lenne nekem ez a két kincs, nem tudom mit kezdenék magammal. Lenéztem a kezeimre. Az egyikben a már üres üvegre, majd a másikra, amiben a szivart tartottam, és elmosolyodtam.

Cassidy, azt hiszem így hívták felállt, és körbe-körbe kezdett táncolni. Mosolyogva figyeltem, hogyan ringatja csípőjét jobbra-balra, kezeivel a füstfelhőbe rajzolt, számomra ismeretlen alakzatokat. Hátradőltem, fejemet nekidöntöttem a kanapénak úgy figyeltem hogyan táncol. Megbabonázva néztem, ahogyan mozog. Milyen gyönyörű, tűnődtem magamban. Mintha nem is evilági lenne, bár ebben a gondolatomban nem voltam biztos.

A következő pillanatban megdermedt, tekintete egy pontra esett, de arckifejezése nem változott. Enyhén dülöngélve eltámolygott a kisasztalomig, és óvatosan felemelt valamit. Nekem háttal állt, így nem láthattam mit emel fel. Beleszívtam szivaromba, és kifújtam a füstöt, pont mikor megfordult, és akkor megláttam mit tart a kezében. A fa keret ismerősen köszönt nekem, ahogyan a fehér felirat a keret alján. A betűk jellegzetesen dőltek jobbra, gyönyörűen kanyarogva a képkereten.

Boldog szülinapot, apa!

- De édik, ezek kik? – kérdezte enyhén sipákoló hangon a nő, aki most csípőjét kissé balra döntötte, a fejét pedig jobbra, szemében az elhomályosultság mellett ott volt valami, de nem tudtam volna megmondani, pontosan mi.

Mintha puskából lőttek volna ki, pattantam fel és léptem elé egy határozott mozdulattal. A részegség egy pillanat alatt elszállt, mintha soha nem is lett volna. Hirtelen sokkal tisztábban láttam át a fehér füstfelhőn, a szemeim élesebben láttak ebben a hatalmas tengerben. Kikaptam a kezéből a képet, és visszaraktam a helyére. A többi közé.

- Senkik. – mondtam, hangom rekedtes volt, de kihallottam belőle az enyhe dühöt.

- Pedig szépek. – kezeivel a vállamhoz ért, a tükörben láttam, hogy szemeit továbbra sem veszi le a képről, és a két gyereket nézi, mintha olvasni akarna belőle valamit. – Csak nem a gyerekeid?

Éreztem, hogy az agyamra valami különleges érzés ül. Erősebb, mint a düh, de kevesebb, mint a gyűlölet, keveredve a szeretet furcsa egyvelegével. Felpillantottam, olyan gyorsan, hogy a tükörben találkozott a szemünk. Valamit megláthatott, mert ijedten lépett hátra tőlem, kezeivel átfonta magát, és már nem nézte a képet. Ujjaimmal csak vaktában csaptam le a képet fejjel lefelé az asztalra, hogy még véletlenül se nézhessen rájuk. Nem akartam, hogy nézze őket, hogy akár csak egy másodperccel is többet lásson belőlük, mint szabadott volna.

- Azt mondtam, hogy senkik! – szembefordultam vele, és tudtam, valami olyan van a szememben, amitől még ő is kijózanodott. – Most menj!

Mintha farkas kergette volna, kapkodta össze cuccait, és közben egyszer sem nézett rám. Még az sem érdekelt, hogy feldöntötte a saját üvegét, és a számomra folyékony anyag a szőnyegre folyt. Én is elléptem az asztaltól, de éppen csak annyira, hogy kihalásszam farmeromból a tárcámat. Mire felnéztem már ruhában állt előttem, szemeiben a rémület csak halványan ült, az ajka pedig enyhén remegett. Elé dobtam egy ötvenest, mire lehajolt érte, és már az ajtónál járt. Valamit moroghattam felé, de még magam sem értettem. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd csukódik, de nem igazán érdekelt.

Mélyeket lélegezve álltam a szoba közepén, továbbra is az asztalomat bámulva. Nem tudtam volna pontosan megmondani mit éreztem abban a pillanatban. Magam sem tudom, hogy miért reagáltam úgy, ahogyan. A dühöm még ott lobogott bennem, és még valami, valami sokkal erősebb és több.

Éreztem, hogy a mellkasom fel-le ugrál, de már nem olyan gyorsan, mint tíz perccel előtte. Nagyon lassan, még magamhoz képest is lassan haladtam az asztal felé. Óvatosan emeltem fel a képet a helyére, és állítottam fel, ahogyan lennie kellett. Akaratlanul mosolyodtam el.

Nanna és Zac egymást ölelve, a kamerába vigyorogva álltak. Soha nem tudtam volna elfelejteni a pillanatot, mikor a kamera elkattant. Tisztán emlékeztem a pillanatra, a napra. Nem tudom, hogy az agyam játszott e velem, de mintha a kép életre kelt volna. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az ismerős érzés körbeöleljen. Hannah gyönyörű szemei felém pislogtak, a fülemben hallottam nevetését, vidám hangját. Magam előtt láttam, hogyan ugrál fel-alá a lakásban, hogyan kergeti Zac, akinek arcán szintén boldog mosoly játszott.

-          10 hónappal korábban –

- Zac, kérlek hagyd már békén! – Kristen hangja vidám volt, de némi bosszúság is ült benne.

Még nem értem el a fordulót, a kabátomat próbáltam a helyére tenni, de innen hallottam Hannah vidám nevetését. Apró lábak kapkodását hallottam, tudtam, a kislányom rohangál fel-alá, és valószínűleg, ahogyan a hangokból is kiderült, Zac üldözte őt.

- De anya, ha egyszer nem jön ide! – fiam mély hangja betöltötte a szobát, jellegzetes basszusa kellemesen ért el engem. - Úgyis elkaplak Nanna, nem menekülhetsz!

- Mami! – éles sivítás törte meg az eddigi nevetéseket.

Magamban mosolyogtam. Még nem láttam őket, de magam elé képzeltem őket, ahogyan rohangálnak, egymást kergetve. Beléptem a nappaliba, a bútorok a szokásos helyükön álltak, békésen pihentek, ebben a hihetetlen hangzavarban. És akkor megpillantottam őket.

Kristen nekem háttal állt a konyhapultnak dőlve. Nem láttam mit tart a kezében, de mindkét kezét nevető gyerekeink felé tartotta. Hannah bukkant fel a konyhapult mögül. Két kicsi kezét maga elé tartotta, mint a mesefilmekben, mikor menekülnek. Édesen kacagott, néha átlesett a válla felett, és akkor, ha lehet még hangosabban nevetett fel. Zac is felbukkant nem sokkal utána. Négykézláb próbált a nyomába eredni, fején valami érdekes sisak volt.

Hannah épp hátrapillantott, mikor elbotlott a lépcsőn. Még emlékeztem mikor megemlítettem Kristennek, hogy nem jó ötlet a lépcső a konyha és a nappali között. Kezeire esett, hallottam, mikor koppannak térdei a padlón. Egy pillanat töredéke alatt fagyott meg bennem minden. Nanna arca eltorzult, a szokásos sírhatnékos arca felváltotta eddigi vidám mosolyát.

Kristen torkát valami furcsa, nyögésszerű hang hagyta el. Lépett egyet felé, mikor Zac már mellette termett, kezeivel átölelte a kislányt.

- Megvagy! – ujjaival lecsapott, mire Hannah arcán újból megjelent az a felhőtlen mosoly, és harsogva felnevetett.

- Mosoly! – kiáltotta Kristen és eléjük térdelt. Egy pillanat alatt töltötte meg a szobát a vaku éles fénye, hallottam, hogy a fényképezőgép elcsattan.

Felnevettem, úgy léptem feléjük.

Egy másodperccel később, mintha jégbombát dobtak volna be a szobába. Minden megfagyott, jegessé vált. Magam elé képzetem egy nagy kést, ami átszeli a levegőt, de úgy éreztem, ezen semmi nem képes változtatni. Figyeltem gyerekim arcát, és amit láttam, még jobban elkeserített, mint a tudat, hogy a levegő ismét olyan, mint lenni szokott. Zac arca eltorzult, felállt Nanna mellől és hátrébb lépett egyet. Kezeit zsebre vágta, szemeit csak egy pillanatig hagyta rajtam. Bólintani akartam felé, de mire megtehettem volna, már nem nézett rám. A gombóc a torkomban nagyobbra nőtt, éreztem, hogy í szívem valahol szétesik bennem. Valamennyire jobban éreztem magam, mikor Nanna felkiáltott, és felém rohant.

- Apu! – letérdeltem, hogy elkaphassam. Kicsi teste elért engem, kezeimmel szorosan magamhoz öleltem. Erősen tartottam, nem akartam őt elengedni. Mélyen beleszippantottam eper illatú hajába, és a gondolat, hogy Kristennek pont ugyan ilyen illata van, elkeserített.

- Hercegnőm! – felpillantottam hajzuhatagából, és Kristent kerestem szemeimmel. Ő addigra már a konyhapult másik felén állt, és tudtam azért, hogy valami legyen közöttünk. Evőeszközöket szedett elő, és a nagy halom tányér mellé rakta, amit hihetetlen sebességgel szedett elő. – Szia!

- Korán jöttél. – felpillantott, de éppen csak annyira, hogy szemeiben lássam, hogyan törik össze a boldogság apró üvegcséje.

- Felmegyek a szobámba. – morogta fiam.

Magam mellé tettem le Hannaht.

Hazajöttem.

Felnyitottam szemeim, a képsor, ami lejátszódott fejemben véget ért. Halvány mosollyal tettem vissza a képet a helyére, és hagytam, hogy az érzéseim eluralkodjanak felettem. Próbáltam mélyeket lélegezni, összeszedni magam, de képtelen voltam rá. A hiányuk, az érzés, hogy soha nem lesznek már az enyémek rosszabb volt, mint bármi ezen a földön. Tudtam, hogy én tehetek róla, tudtam, és ezért minden nap elátkoztam magam. Mégsem voltam rá képes, hogy változtassak a helyzeten. Egész testemben azt kívántam, bárcsak minden olyan lenne, mint tizenhét évvel ezelőtt, de tudtam, ez lehetetlen., Valami olyan kapcsolat szakadt meg köztem és Kristen között, amit soha nem leszek képes újra összerakni. És ezért én voltam a felelős.

Küzdöttem a gombóc ellen ami olyan ismerősen kúszott fel bennem, közben ujjaim szabad utat jártak, és már a kulcson voltak. Tenyerembe zártam az apró tárgyat. Felnéztem a tükörbe, szemeim találkoztak a tükörképemmel.

A változás, ami ebben a pár hónapban történt rajtam a külsőmet is gyökeresen megváltoztatta. A hajam mindig is kócos volt, de most ha lehet még összekuszáltabb volt. Erős szakáll keretezte mindig is borostás arcom. Szemeim keserűen méregették saját arcom. Elképzeltem magam húsz perccel ezelőtt, hogy ezek a szemek milyen bódultan pisloghattak, és láttam most, mikor keserűen és üresen találkozott tükörképemmel.

Halvány, de annál erősebb gondolat tűnt fel zavaros fejemben. Meglendítettem a kulcsot, és a levegőben elkaptam. Gyorsan kapkodtam magamra ruháim, és léptem ki a szobából. Odadobtam pár dollárt a portásnak, aki felcsillanó szemmel kapott a pénz felé. Lehet, hogy a kelleténél kicsit többet adtam neki, de ebben a pillanatban nem tudott érdekelni. Felcsillanó gondolatom olyan erős volt, hogy a parkolóház felé menet sem gondoltam meg magam. Gyorsan vágódtam be az autóba, és indítottam be a kicsikét.

Hihetetlen sebességgel szeltem az utakat. Még a piros lámpa sem tudott érdekelni, ebben a pillanatban ha rendőrök üldöztek volna, az sem állíthatott volna meg. Útközben többször is a képre pillantottam, ami a műszerfalra volt erősítve. Kristen erősen és boldogan ölelte magához Zacharyt és Hannaht. Ezt a képet még én készítettem, talán a tavalyi karácsonyon. Hagytam, hogy egy pillanatra elmerengjek, majd újra az útra szegeztem a pillantásom.

Befordultam az utcánkba, és csak akkor lassítottam le, mikor Mr. Shore kezeit az ég felé emelve kezdett felém kiabálni. Még szerencse, hogy az ablakaim felhúzva voltak, mert nem szívesen hallgattam volna, mit is kiabál nekem éppen.

Hatalmasat fékeztem, mikor egy fekete dzsip gurult ki elém a mellettünk lévő házból. Üvegei sötétítettek voltak, pedig szívesen odamutattam volna neki. Kristen kocsija a felhajtón állt. Ebben a pillanatban semminek sem örültem jobban. Nem vesződtem a parkolással, leállítottam a motort, de a kocsit nem zártam be. Sietve szálltam ki belőle és léptem az ajtóhoz.

Annyira elvakított a gondolat, hogy beszélni szeretnék Kristennel, hogy nem vettem észre a jeleket. Miközben a zsebemben turkáltam a papírzacskókat néztem a földön, ami az ajtó előtt hevert a földön. Összeráncolt szemöldökkel fordítottam el a kulcsot a zárban. Benyitottam.

Csak egy lépést tudtam tenni, a következő pillanatban valami erős mellbe vágott. Nem tudtam volna megmondani melyik ténytől éreztem erősebben a fájdalmat. Láttam a pusztítást, a hihetetlen rendetlenséget, a törmelékeket, a bútorokat, amik szanaszét hevertek a ház minden négyzetcentiméterén.

Előre léptem, lábam alatt valami reccsent. Tovább haladtam, el a szétcincált kanapé mellett. A falon lévő telefont figyeltem, ami a földre lógott. Nem akartam tudni, hogyan került oda, mégis bekúszott a fejembe a gondolat, hogy Kristen ebbe kapaszkodott. Megérintettem a készüléket, várva, hogy valami történjen, de nem történt semmi. Lenéztem a földre, és amit láttam, ha lehet még jobban maga alá terített. Egy kis folt hevert a lábaim előtt. Színe elütött a környezetétől, idegenként hatott ebben a nagy rendetlenségben. Vörös színe megbabonázott.

És akkor, abban a pillanatban az agyam kapcsolt. Már nem tudtam bámészkodni a látványon. Kivágódtam a házból ki az utcára, de a kocsi, a fekete, sötétített üveges autó már nem volt sehol.

Mrs. Stage valamit kiáltott felém, de nem hallottam belőle semmit. A szívem, az elmém, a megmaradt ép elmémbe mintha kést vágtak volna. Hirtelen mindent felfogtam. Éreztem, hogy belül összetörök, hogy a gondolataim összeomlanak, ahogyan én magam is.

- Hívja a rendőrséget! – üvöltöttem a nő felé.

Tehetetlenül léptem egyet előre, mintha bármit is tehetnék. De tudtam, semmit nem tudok tenni, hogy visszakapjam őket. Mert tudtam, éreztem, hogy Kristen és Hannah abban az autóban ültek.

Eddig ismeretlen érzés kúszott fel egészen a lábaimtól a mellkasomig. Összerogytam, térdeim küzdöttek a fájdalom ellen, de nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy mi vesz körbe, hogy a hangok egyre erősebbek lesznek körülöttem. Emberek gyűltek körém, de nem voltam képes gondolkodni. Az érzés, az az ismeretlen, szúró érzés egyre csak elöntött engem, ellepett, maga alá terített.

Tomboló viharként kerített hatalmába az érzés, hogy elvesztettem őket.

Sziasztok!

Kicsit hamarabb jött a friss, mint gondoltam. De hatalmas bűntudatom van, így leültem a gép elé, és pár órával később vettem csak észre, hogy szó***-o van. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Na jó, lehet, hogy nem a legjobb lett a fejezet, vagy nagyon rövidre sikerült, de úgy gondolom, hogy visszatérésnek nem rossz. :) Legalábbis remélem... A következő fejezetre sem kell sokat várni, mert mint kiderült, az álmaim is mellettetek állnak. Megint álmodtam, és most erről a történetről, így most már tudom, hogyan fog alakulni főhőseink sorsa. A részlet a következő fejezetből az álmom egyik töredéke.

Köszönöm, hogy olvastatok!!

Puszi mindenkinek!!

Milli

I CAME BACK!!!

SZIASZTOK!!!

Azt hiszem nem egy magyarázattal tartozom nektek az elmúlt fél évre...

Az életemnek ez a szakasza elég zűrös volt. Nem fogok nekiállni ecsetelni néha siralmas hétköznapjaimat, de tény, hogy meg kellett volna eresztenem néhány életjelet. Nagyon haragszom magamra, hogy nem voltam képes leülni, és írni valamit, pedig higgyétek el nagyon sokszor megfordult a fejemben. Egyszerűen csak nem volt időm, főleg nem energiám. Az agyam viszont megállás nélkül pörgött minden féle történet körül. Nem volt idő leülni a gép elé és leírni az agyszüleményeimet, de néha előkaptam egy papírt és egy tollat és leírtam. Így jutottam el eddig a pontig...

Ma újra beléptem a oldalamra, megnyitottam a Túsz című mappámat és órákat görnyedtem fölötte, mire észbe kaptam, és őrült módjára folytattam a történetet.

Igazából nem tudom mire várak, mit reméljek. A helyes az lenne ha elfordulnátok tőlem, lehet, hogy már meg is tettétek, és ez esetben igazat adok nektek. Amit tettem, vagy nem tettem, megbocsáthatatlan.

Ha még van itt valaki, aki figyeli az oldalt, várja, hogy mikor jelentkezem, annak itt vagyok.

VISSZATÉRTEM!

Kérlek, adjatok nekem két napot, hogy összeszedjem magam, és ígérem nem fogtok többet csalódni bennem. Nagyon-nagyon sajnálom!

De most itt vagyok ú, és ha tetszik, ha nem, visszatértem és kész vagyok új történeteket, fejezeteket, szereplőket alkotni! Innentől kezdve bármit kérhettek, az úgy lesz!

Köszönöm a türelmet!!!

Milli