2.fejezet

2. fejezet

 Egy pillanat töredéke

-         7 órával az eltűnés előtt –

Kacagása betöltötte a kis szobát. Lassan, mintha ólommal vonták volna be szemeimet, tudtam csak felnyitni azokat. A szobára fehér füst telepedett, a szivar és a pipa vegyes keveréke. Mélyet szippantottam az állott levegőbe. Jól esett ez az illat. Számomra ez volt az élet, a mámor, ami feldobta minden napomat. Ha ezek nem lettek volna, a pia, a szivar, a füst és… Lenéztem az ölembe. Szőke fürtjeitől nem láthattam azokat az elhomályosult szemeket, így csak odaképzeltem azokat.

Újból felnevetett, mellei az ég felé emelkedtek, háta ívbe feszült. Tincsei lecsúsztak arca két oldalán, így arca szabad lett előttem. Összeráncoltam a szemöldököm. Ez biztos, hogy az a nő? Nem így emlékeztem rá, bár a tudatom ebben a pillanatban nem volt magánál. Megvontam a vállam.

Felült, így velem szembe került. Beleszívott a kezemben égő szivarba, majd arcán széles mosoly jelent meg.

- Ez isteni! – vigyorgott rám. Én is elmosolyodtam, bár pontosan nem tudtam, hogy min.

Mélyen beleszívtam a szivarba, hagytam, hogy a kissé kaparó füst lekússzon a tüdőmbe, és elégedetten fújtam ki. A levegő, ha lehet még sűrűbb lett. Szabad kezemmel a felhő felé nyúltam, ujjaimmal szántottam keresztül rajta. Puha volt, és kellemes. Magamban nevettem. Milyen mulatságos ez a füst. Szétnyílik előttem, majd újra egybeolvad.

Visszaejtettem magam mellé a kezem, és a majdnem üres üveg felé nyúltam. A meleg nedű otthonosan csúszott le torkomon, és megszokott vendégként ért le a gyomromba. Néha eltűnődtem azon, az emberek miért isznak vizet, mikor itt van ez a mennyei ital. Whisky nélkül az életem keserű lenne, és szürke. Ha nem lenne nekem ez a két kincs, nem tudom mit kezdenék magammal. Lenéztem a kezeimre. Az egyikben a már üres üvegre, majd a másikra, amiben a szivart tartottam, és elmosolyodtam.

Cassidy, azt hiszem így hívták felállt, és körbe-körbe kezdett táncolni. Mosolyogva figyeltem, hogyan ringatja csípőjét jobbra-balra, kezeivel a füstfelhőbe rajzolt, számomra ismeretlen alakzatokat. Hátradőltem, fejemet nekidöntöttem a kanapénak úgy figyeltem hogyan táncol. Megbabonázva néztem, ahogyan mozog. Milyen gyönyörű, tűnődtem magamban. Mintha nem is evilági lenne, bár ebben a gondolatomban nem voltam biztos.

A következő pillanatban megdermedt, tekintete egy pontra esett, de arckifejezése nem változott. Enyhén dülöngélve eltámolygott a kisasztalomig, és óvatosan felemelt valamit. Nekem háttal állt, így nem láthattam mit emel fel. Beleszívtam szivaromba, és kifújtam a füstöt, pont mikor megfordult, és akkor megláttam mit tart a kezében. A fa keret ismerősen köszönt nekem, ahogyan a fehér felirat a keret alján. A betűk jellegzetesen dőltek jobbra, gyönyörűen kanyarogva a képkereten.

Boldog szülinapot, apa!

- De édik, ezek kik? – kérdezte enyhén sipákoló hangon a nő, aki most csípőjét kissé balra döntötte, a fejét pedig jobbra, szemében az elhomályosultság mellett ott volt valami, de nem tudtam volna megmondani, pontosan mi.

Mintha puskából lőttek volna ki, pattantam fel és léptem elé egy határozott mozdulattal. A részegség egy pillanat alatt elszállt, mintha soha nem is lett volna. Hirtelen sokkal tisztábban láttam át a fehér füstfelhőn, a szemeim élesebben láttak ebben a hatalmas tengerben. Kikaptam a kezéből a képet, és visszaraktam a helyére. A többi közé.

- Senkik. – mondtam, hangom rekedtes volt, de kihallottam belőle az enyhe dühöt.

- Pedig szépek. – kezeivel a vállamhoz ért, a tükörben láttam, hogy szemeit továbbra sem veszi le a képről, és a két gyereket nézi, mintha olvasni akarna belőle valamit. – Csak nem a gyerekeid?

Éreztem, hogy az agyamra valami különleges érzés ül. Erősebb, mint a düh, de kevesebb, mint a gyűlölet, keveredve a szeretet furcsa egyvelegével. Felpillantottam, olyan gyorsan, hogy a tükörben találkozott a szemünk. Valamit megláthatott, mert ijedten lépett hátra tőlem, kezeivel átfonta magát, és már nem nézte a képet. Ujjaimmal csak vaktában csaptam le a képet fejjel lefelé az asztalra, hogy még véletlenül se nézhessen rájuk. Nem akartam, hogy nézze őket, hogy akár csak egy másodperccel is többet lásson belőlük, mint szabadott volna.

- Azt mondtam, hogy senkik! – szembefordultam vele, és tudtam, valami olyan van a szememben, amitől még ő is kijózanodott. – Most menj!

Mintha farkas kergette volna, kapkodta össze cuccait, és közben egyszer sem nézett rám. Még az sem érdekelt, hogy feldöntötte a saját üvegét, és a számomra folyékony anyag a szőnyegre folyt. Én is elléptem az asztaltól, de éppen csak annyira, hogy kihalásszam farmeromból a tárcámat. Mire felnéztem már ruhában állt előttem, szemeiben a rémület csak halványan ült, az ajka pedig enyhén remegett. Elé dobtam egy ötvenest, mire lehajolt érte, és már az ajtónál járt. Valamit moroghattam felé, de még magam sem értettem. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd csukódik, de nem igazán érdekelt.

Mélyeket lélegezve álltam a szoba közepén, továbbra is az asztalomat bámulva. Nem tudtam volna pontosan megmondani mit éreztem abban a pillanatban. Magam sem tudom, hogy miért reagáltam úgy, ahogyan. A dühöm még ott lobogott bennem, és még valami, valami sokkal erősebb és több.

Éreztem, hogy a mellkasom fel-le ugrál, de már nem olyan gyorsan, mint tíz perccel előtte. Nagyon lassan, még magamhoz képest is lassan haladtam az asztal felé. Óvatosan emeltem fel a képet a helyére, és állítottam fel, ahogyan lennie kellett. Akaratlanul mosolyodtam el.

Nanna és Zac egymást ölelve, a kamerába vigyorogva álltak. Soha nem tudtam volna elfelejteni a pillanatot, mikor a kamera elkattant. Tisztán emlékeztem a pillanatra, a napra. Nem tudom, hogy az agyam játszott e velem, de mintha a kép életre kelt volna. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az ismerős érzés körbeöleljen. Hannah gyönyörű szemei felém pislogtak, a fülemben hallottam nevetését, vidám hangját. Magam előtt láttam, hogyan ugrál fel-alá a lakásban, hogyan kergeti Zac, akinek arcán szintén boldog mosoly játszott.

-          10 hónappal korábban –

- Zac, kérlek hagyd már békén! – Kristen hangja vidám volt, de némi bosszúság is ült benne.

Még nem értem el a fordulót, a kabátomat próbáltam a helyére tenni, de innen hallottam Hannah vidám nevetését. Apró lábak kapkodását hallottam, tudtam, a kislányom rohangál fel-alá, és valószínűleg, ahogyan a hangokból is kiderült, Zac üldözte őt.

- De anya, ha egyszer nem jön ide! – fiam mély hangja betöltötte a szobát, jellegzetes basszusa kellemesen ért el engem. - Úgyis elkaplak Nanna, nem menekülhetsz!

- Mami! – éles sivítás törte meg az eddigi nevetéseket.

Magamban mosolyogtam. Még nem láttam őket, de magam elé képzeltem őket, ahogyan rohangálnak, egymást kergetve. Beléptem a nappaliba, a bútorok a szokásos helyükön álltak, békésen pihentek, ebben a hihetetlen hangzavarban. És akkor megpillantottam őket.

Kristen nekem háttal állt a konyhapultnak dőlve. Nem láttam mit tart a kezében, de mindkét kezét nevető gyerekeink felé tartotta. Hannah bukkant fel a konyhapult mögül. Két kicsi kezét maga elé tartotta, mint a mesefilmekben, mikor menekülnek. Édesen kacagott, néha átlesett a válla felett, és akkor, ha lehet még hangosabban nevetett fel. Zac is felbukkant nem sokkal utána. Négykézláb próbált a nyomába eredni, fején valami érdekes sisak volt.

Hannah épp hátrapillantott, mikor elbotlott a lépcsőn. Még emlékeztem mikor megemlítettem Kristennek, hogy nem jó ötlet a lépcső a konyha és a nappali között. Kezeire esett, hallottam, mikor koppannak térdei a padlón. Egy pillanat töredéke alatt fagyott meg bennem minden. Nanna arca eltorzult, a szokásos sírhatnékos arca felváltotta eddigi vidám mosolyát.

Kristen torkát valami furcsa, nyögésszerű hang hagyta el. Lépett egyet felé, mikor Zac már mellette termett, kezeivel átölelte a kislányt.

- Megvagy! – ujjaival lecsapott, mire Hannah arcán újból megjelent az a felhőtlen mosoly, és harsogva felnevetett.

- Mosoly! – kiáltotta Kristen és eléjük térdelt. Egy pillanat alatt töltötte meg a szobát a vaku éles fénye, hallottam, hogy a fényképezőgép elcsattan.

Felnevettem, úgy léptem feléjük.

Egy másodperccel később, mintha jégbombát dobtak volna be a szobába. Minden megfagyott, jegessé vált. Magam elé képzetem egy nagy kést, ami átszeli a levegőt, de úgy éreztem, ezen semmi nem képes változtatni. Figyeltem gyerekim arcát, és amit láttam, még jobban elkeserített, mint a tudat, hogy a levegő ismét olyan, mint lenni szokott. Zac arca eltorzult, felállt Nanna mellől és hátrébb lépett egyet. Kezeit zsebre vágta, szemeit csak egy pillanatig hagyta rajtam. Bólintani akartam felé, de mire megtehettem volna, már nem nézett rám. A gombóc a torkomban nagyobbra nőtt, éreztem, hogy í szívem valahol szétesik bennem. Valamennyire jobban éreztem magam, mikor Nanna felkiáltott, és felém rohant.

- Apu! – letérdeltem, hogy elkaphassam. Kicsi teste elért engem, kezeimmel szorosan magamhoz öleltem. Erősen tartottam, nem akartam őt elengedni. Mélyen beleszippantottam eper illatú hajába, és a gondolat, hogy Kristennek pont ugyan ilyen illata van, elkeserített.

- Hercegnőm! – felpillantottam hajzuhatagából, és Kristent kerestem szemeimmel. Ő addigra már a konyhapult másik felén állt, és tudtam azért, hogy valami legyen közöttünk. Evőeszközöket szedett elő, és a nagy halom tányér mellé rakta, amit hihetetlen sebességgel szedett elő. – Szia!

- Korán jöttél. – felpillantott, de éppen csak annyira, hogy szemeiben lássam, hogyan törik össze a boldogság apró üvegcséje.

- Felmegyek a szobámba. – morogta fiam.

Magam mellé tettem le Hannaht.

Hazajöttem.

Felnyitottam szemeim, a képsor, ami lejátszódott fejemben véget ért. Halvány mosollyal tettem vissza a képet a helyére, és hagytam, hogy az érzéseim eluralkodjanak felettem. Próbáltam mélyeket lélegezni, összeszedni magam, de képtelen voltam rá. A hiányuk, az érzés, hogy soha nem lesznek már az enyémek rosszabb volt, mint bármi ezen a földön. Tudtam, hogy én tehetek róla, tudtam, és ezért minden nap elátkoztam magam. Mégsem voltam rá képes, hogy változtassak a helyzeten. Egész testemben azt kívántam, bárcsak minden olyan lenne, mint tizenhét évvel ezelőtt, de tudtam, ez lehetetlen., Valami olyan kapcsolat szakadt meg köztem és Kristen között, amit soha nem leszek képes újra összerakni. És ezért én voltam a felelős.

Küzdöttem a gombóc ellen ami olyan ismerősen kúszott fel bennem, közben ujjaim szabad utat jártak, és már a kulcson voltak. Tenyerembe zártam az apró tárgyat. Felnéztem a tükörbe, szemeim találkoztak a tükörképemmel.

A változás, ami ebben a pár hónapban történt rajtam a külsőmet is gyökeresen megváltoztatta. A hajam mindig is kócos volt, de most ha lehet még összekuszáltabb volt. Erős szakáll keretezte mindig is borostás arcom. Szemeim keserűen méregették saját arcom. Elképzeltem magam húsz perccel ezelőtt, hogy ezek a szemek milyen bódultan pisloghattak, és láttam most, mikor keserűen és üresen találkozott tükörképemmel.

Halvány, de annál erősebb gondolat tűnt fel zavaros fejemben. Meglendítettem a kulcsot, és a levegőben elkaptam. Gyorsan kapkodtam magamra ruháim, és léptem ki a szobából. Odadobtam pár dollárt a portásnak, aki felcsillanó szemmel kapott a pénz felé. Lehet, hogy a kelleténél kicsit többet adtam neki, de ebben a pillanatban nem tudott érdekelni. Felcsillanó gondolatom olyan erős volt, hogy a parkolóház felé menet sem gondoltam meg magam. Gyorsan vágódtam be az autóba, és indítottam be a kicsikét.

Hihetetlen sebességgel szeltem az utakat. Még a piros lámpa sem tudott érdekelni, ebben a pillanatban ha rendőrök üldöztek volna, az sem állíthatott volna meg. Útközben többször is a képre pillantottam, ami a műszerfalra volt erősítve. Kristen erősen és boldogan ölelte magához Zacharyt és Hannaht. Ezt a képet még én készítettem, talán a tavalyi karácsonyon. Hagytam, hogy egy pillanatra elmerengjek, majd újra az útra szegeztem a pillantásom.

Befordultam az utcánkba, és csak akkor lassítottam le, mikor Mr. Shore kezeit az ég felé emelve kezdett felém kiabálni. Még szerencse, hogy az ablakaim felhúzva voltak, mert nem szívesen hallgattam volna, mit is kiabál nekem éppen.

Hatalmasat fékeztem, mikor egy fekete dzsip gurult ki elém a mellettünk lévő házból. Üvegei sötétítettek voltak, pedig szívesen odamutattam volna neki. Kristen kocsija a felhajtón állt. Ebben a pillanatban semminek sem örültem jobban. Nem vesződtem a parkolással, leállítottam a motort, de a kocsit nem zártam be. Sietve szálltam ki belőle és léptem az ajtóhoz.

Annyira elvakított a gondolat, hogy beszélni szeretnék Kristennel, hogy nem vettem észre a jeleket. Miközben a zsebemben turkáltam a papírzacskókat néztem a földön, ami az ajtó előtt hevert a földön. Összeráncolt szemöldökkel fordítottam el a kulcsot a zárban. Benyitottam.

Csak egy lépést tudtam tenni, a következő pillanatban valami erős mellbe vágott. Nem tudtam volna megmondani melyik ténytől éreztem erősebben a fájdalmat. Láttam a pusztítást, a hihetetlen rendetlenséget, a törmelékeket, a bútorokat, amik szanaszét hevertek a ház minden négyzetcentiméterén.

Előre léptem, lábam alatt valami reccsent. Tovább haladtam, el a szétcincált kanapé mellett. A falon lévő telefont figyeltem, ami a földre lógott. Nem akartam tudni, hogyan került oda, mégis bekúszott a fejembe a gondolat, hogy Kristen ebbe kapaszkodott. Megérintettem a készüléket, várva, hogy valami történjen, de nem történt semmi. Lenéztem a földre, és amit láttam, ha lehet még jobban maga alá terített. Egy kis folt hevert a lábaim előtt. Színe elütött a környezetétől, idegenként hatott ebben a nagy rendetlenségben. Vörös színe megbabonázott.

És akkor, abban a pillanatban az agyam kapcsolt. Már nem tudtam bámészkodni a látványon. Kivágódtam a házból ki az utcára, de a kocsi, a fekete, sötétített üveges autó már nem volt sehol.

Mrs. Stage valamit kiáltott felém, de nem hallottam belőle semmit. A szívem, az elmém, a megmaradt ép elmémbe mintha kést vágtak volna. Hirtelen mindent felfogtam. Éreztem, hogy belül összetörök, hogy a gondolataim összeomlanak, ahogyan én magam is.

- Hívja a rendőrséget! – üvöltöttem a nő felé.

Tehetetlenül léptem egyet előre, mintha bármit is tehetnék. De tudtam, semmit nem tudok tenni, hogy visszakapjam őket. Mert tudtam, éreztem, hogy Kristen és Hannah abban az autóban ültek.

Eddig ismeretlen érzés kúszott fel egészen a lábaimtól a mellkasomig. Összerogytam, térdeim küzdöttek a fájdalom ellen, de nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy mi vesz körbe, hogy a hangok egyre erősebbek lesznek körülöttem. Emberek gyűltek körém, de nem voltam képes gondolkodni. Az érzés, az az ismeretlen, szúró érzés egyre csak elöntött engem, ellepett, maga alá terített.

Tomboló viharként kerített hatalmába az érzés, hogy elvesztettem őket.

Sziasztok!

Kicsit hamarabb jött a friss, mint gondoltam. De hatalmas bűntudatom van, így leültem a gép elé, és pár órával később vettem csak észre, hogy szó***-o van. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Na jó, lehet, hogy nem a legjobb lett a fejezet, vagy nagyon rövidre sikerült, de úgy gondolom, hogy visszatérésnek nem rossz. :) Legalábbis remélem... A következő fejezetre sem kell sokat várni, mert mint kiderült, az álmaim is mellettetek állnak. Megint álmodtam, és most erről a történetről, így most már tudom, hogyan fog alakulni főhőseink sorsa. A részlet a következő fejezetből az álmom egyik töredéke.

Köszönöm, hogy olvastatok!!

Puszi mindenkinek!!

Milli