1.fejezet – Kezdet
- 2 órával az eltűnés előtt –
Gépiesen dobtam a kocsiba a kekszes dobozt. Egy pillanatig bámultam a majdnem teli kosárra, majd újból felnéztem. Soha semmit nem utáltam jobban a vásárlásnál. Legszívesebben rábíztam volna valaki másra, csak nekem ne kelljen ezt végigjárnom. Mindig utáltam, és az elmúlt évek alatt csak nőtt bennem ez a fajta utálat. Nem értettem miért kell nekem úgy viselkednem, mint egy átlagos háziasszonynak. Pedig az évek alatt már hozzá kellett volna szoknom.
Nem voltam más, mint egy kiégett nő, akinek az élete pocsékabb, mint a legtöbb emberé összesen. Jó, nem voltam hajléktalan, volt családom, de legszívesebben azt kívántam, bárcsak ne lenne egyik sem. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy milyen életem lenne, ha nem lennének gyerekeim, és nem lennék férjnél.
Férj… Újból végigcsúszott a testemen az a keserű érzés, amit oly sokszor éreztem. Szembeköphettem volna magam, amiért annyira naiv vagyok. Az érzés, a keserűség és beletörődés érzése otthonosan ölelte körbe a testem, és lepte el minden porcikám. Beletörődve fújtam ki a levegőt, hagytam, hogy a csípő érzések szurkálják a testem.
Magam előtt tolva a kocsit indultam tovább a sorok között. Keresgéltem, közben próbáltam másra gondolni, mint pocsék életemre. Meg sem lepődtem volna, ha az agyam nem ismert volna más fogalmat, mint a szar életet. Most mégis megpróbáltam elnyomni, pont úgy, ahogyan minden pillanatban. Befordultam az egyik sarkon, és körbenéztem, majd le a listámra, amit a kezemben szorongattam.
Az írásom kapkodó volt, ocsmány, és dőlt. Mintha üldöztek volna, úgy írtam. A hisztérikus nevetés, ami a torkomat nyomta kis híján feltört. És nem kellett, hogy még többen bámuljanak. Így is elegen legeltették rajtam a szemüket.
Nem kellett semmi ebből a sorból. Gépiesen mentem tovább, leszegett fejjel, az írásomat tanulmányozva. A következő kanyarnál csak a koccanást éreztem, majd a kellemetlen érzést, ahogyan a vas a hasamnak ütődik. Felnéztem, és szinte azonnal mosoly jelent meg az arcomon.
- Szia Mark! – köszöntem rekedtes hangon. A zöld szempár, az a kellemes zöld szempár most is mosolygott, borostás arcán széles vigyor jelent meg. Mindig is mosolyt csalt az arcomra ez a mosoly, és ez most sem volt másképp. Az egyetlen személy, akitől nem rázott ki a hideg, akivel képes voltam egy légtérben lenni, a gyerekeimen kívül, az Mark volt.
- Helló Kris! Mi járatban? – mély hangja nyugodt volt, dallamos.
- Csak a szokásos nagybevásárlás. – böktem a kocsim tartalma felé. Újból felnéztem, arca egy árnyalattal komolyabb lett. Egy pillanatig elidőzött a szemem a haján, ami annyira hasonlított Robert régi hajára. Nem tudtam volna megmondani miért zavart ez egy kicsit.
- Hm… Gondolkodtál már a kérdésemen? – hangja zavartan csengett, a magabiztossága, ami mindig is vonzott, most gyengébb volt.
Szabad kezemmel a hajamba túrtam, a szemeimet behunytam egy pillanatra. Mark volt az egyetlen személy, akit közel éreztem magamhoz. Akivel tíz év alatt beszéltem. Most mégis azt kívántam bárcsak olyan magányos lennék, mint mielőtt találkoztam volna vele. A legjobb barátom volt, majdnem mindent tudott rólam. Kivéve persze siralmas életem. Együtt dolgoztunk, együtt járattuk a gyerekünket óvodába, egyszóval mindent tudtam róla. De most a keserű érzésem csak erősödött.
Tökéletesen emlékeztem a kérdésére, annak ellenére, hogy nem akartam.
- Igazság szerint igen, de… - kezdtem, de mielőtt folytathattam volna közbevágott.
Rosszul indítottam.
- Fantasztikus! – szemei felragyogtak, arcán újra ott volt a fiatalos mosolya. A számban keserű ízt éreztem, a szívem egy pillanatra összeszorult.
- Azt hiszem, Mark félreértettél. – összeszorítottam a kezemben pihenő listát, megpróbálva nem figyelni lehervadó mosolyára. – Nekem családom van, akiket szeretek. Nem tehetem ezt velük.
- Nem azt mondtad, hogy nincs minden rendben veled és Robbal? – a hangja metsző volt, szemei mintha gyilkolni készültek volna.
Ha lehet még rosszabbul éreztem magam. A szívembe mintha megforgattak volna egy éles, hatalmas tőrt, lassan szakítva ketté a megmaradt szervet. A gerincemen végigfutott a hideg, a lábaim remegésbe kezdtek, és éreztem, hogy a hangom is.
- Neked ehhez semmi közöd! – hatalmasat rántottam a kocsin, így az orra pont az ellenkező irányba állt. – Rob és köztem minden a legnagyobb rendben van. Ugyan úgy szeretem, mint régen, talán jobban is.
Még soha egyetlen mondat sem fájt ennyire mint ez. Külön erőfeszítésbe telt, míg kiejtettem. Mégis megtettem, nem törődtem a fájdalommal, ami utána jött. Még az sem érdekelt, hogy a remegésem erősödött, vadul kapaszkodtam ebbe a szálba. Ami még maradt belőle.
- Nekem hazudhatsz, Kris, de magadnak ne! – Mark hangja halk volt, és elkeseredett. Még utoljára a szemeimbe nézett, azzal a mindentudó, gyilkos pillantással. Összerezzentem, hagytam, hogy darabjaira hulljak. Megfordult, és egyedül hagyott.
Alig kaptam levegőt, próbáltam mélyen beszívni, de semmi. Szabad kezem a mellkasomra szorítottam, próbáltam kapaszkodni valamibe, nehogy összeessek. Nem tudtam volna megmondani mi váltotta ki ezt belőlem. Mély levegőket véve, szaggatottan, mintha fuldokoltam volna jutottam el a kasszáig. Nem érdekelt ki hogyan néz rám, beálltam a sorba. Éreztem, hogy nem sok kell, hogy a végérvényesen összetörjek, hogy itt, mindenki előtt boruljak ki.
Még soha nem hazudtam ekkorát, és Mark szavai csak még keményebben forgatták bennem a pengét. Elveszettnek éreztem magam, kiégettnek és keserűnek. Legszívesebben világgá rohantam volna, hogy magam mögött hagyjam az egészet, de még egy lépést sem voltam képes megtenni. Nem tudnám itt hagyni Hannaht, vagy Zacet. Kellenek nekem, ők voltak az egyetlen, ami még idekötött. Kapaszkodtam a gondolatba, hogy nemsokára látom a gyerekeim, és újra begubózhatok, magamra zárhatom az ajtót, ami elválasztott az élettől.
Semmi másra nem vágytam jobban.
Őrültként vezettem hazafelé, jó pár szabályt megszegve. Nem tudom mikor éreztem magam így utoljára. A gondolat, hogy most törtem meg majdnem tíz év után először, fájt, kísértett. Nem akartam szembefordulni vele, nem akartam róla tudomást venni. Azt akartam, hogy reggel legyen, hogy ez az egész meg nem történt legyen. Nem akartam szembefordulni az életemmel, tudomást venni róla. Újra a zárdámban akartam lenni, abban a világban, amit én építettem magam köré. Nem akartam érezni az életet, csak otthon akartam lenni. Biztonságban, távol a gondjaimtól, az életemtől, tőle.
Csikorgó kerekekkel fékeztem a felhajtóra. Mély levegőt vettem, és visszatartottam a késztetést, hogy a kormányra csapjak. Csak fél órám volt lenyugodni, míg Nancy nem jön haza Hannah-val. Remegő térdekkel szálltam ki a kocsiból. Becsaptam magam mögött az ajtót, a hangtól összerezzentem. A szemközti ház felhajtóján Mrs. Stage integetett nekem. Mosolyt erőltettem az arcomra, és visszaintettem. Gyorsan kaptam ki a négy zacskót a csomagtartóból, és kaptam a kezeimbe őket. Alig éreztem a súlyukat, csak arra tudtam gondolni, hogy húsz lépés, és a börtönömbe lehetek.
A földre tettem két zacskót, míg a kulccsal babráltam, majd újból felvettem őket. Belöktem az ajtót a lábammal, majd beléptem. Felemeltem a lábam a talajról, hogy lépjek egyet, de mintha a levegő megfagyott volna körülöttem, dermedtem le. A szatyrok lassan értek földet, tompán hallottam az üvegek csörömpölését. A levegő, amit eddig bent tartottam döbbenten hagyta el a szám. Képtelen voltam levenni a szemem a látványról ami elém tárult. A döbbenet és a félelem vegyes keveréke tombolt bennem.
Csak fél füllel hallottam, hogy valahol valami reccsen. Lassan reagáltam, a szemeim lassan siklottak a pontra. A tv képernyője betörve, egy üvegszilánk esett a földre. Megmagyarázhatatlan érzés vonzott arra, lábaim maguktól lépkedtek arra a pontra. Nem törődtem az érzéssel, hogy talán a betörő még a házban van, a félelmemmel, ami szép lassan kúszott fel a testemen. Letérdeltem az üvegszilánkok elé, majd ujjaimmal megérintettem őket. Csak ekkor térhettem igazán magamhoz.
Felpattantam, mint egy őrült és körbenéztem. A látvány sokkal rosszabb volt, mint az első pillanatban. A bútorok feldöntve, egyedül a kanapé nem volt feldöntve, csak a bőr volt szétszaggatva. A konyhában szinte az összes üveg és porcelán szilánkjaiban volt. Hannah rajzai letépve a falról, a teraszajtó, az az üveg, amit még én választottam, szintén betörve. Egyetlen egy ép tárgyat sem láttam. Csak a falon lévő telefont tudtam bámulni, ami szerencsére nem volt kitépve a falból.
Lehet, hogy megzavartam és elment, futott át az agyamon. Odarohantam, az életemért rohantam. Nem jöhet haza Nancy, ezt nem láthatja a lányom! Leemeltem a kagylót a falról, kész voltam, hogy beüssem a számot.
Hideg fémet éreztem a tarkómnál, a szívem kihagyott egy ütemet. A fegyver jellegzetes hangja, mikor betöltik a tárat egészen a fülem mellől szólt.
- Helló, kedves! – gúnyos, ijesztő hang szólt hozzám.
Képtelen voltam megmozdulni. Nyelni sem mertem, a szemeimet sem tudtam behunyni. Dermedten álltam, háttal a hangnak. Nem akartam látni alakot, azt akartam, hogy ez csak egy rossz álom legyen.
- Most szép lassan fordulj meg. – jött a parancs. Nem tudtam reagálni, továbbra is csak álltam, szaggatottan szedve a levegőt. Olyan érzésem volt, mintha az agyam is kikapcsolt volna.
A következő pillanatban hatalmas ütést éreztem a fejemen. Csillagokat láttam mindenütt, a fájdalom csak egy tizedmásodperccel később jött. Mérhetetlen fájdalmat éreztem a fejemnél, odakaptam a kezemet, nem mintha ettől jobb lett volna. És a jeges rémület csak most ért el. A térdeim megroggyantak, nem voltam képes tartani magam. Fél kézzel a falba kapaszkodtam, mikor az alak a hajamnál fogva fordított meg. Legszívesebben felsikítottam volna, a rémülettel vegyes sikoly ott volt a nyelvem hegyén.
Rettegve néztem a szempárba. Sötétbarna szemek voltak, tele gyűlölettel és undorral. Arcát vastag borosta tenger fedte, egy mély, csúnya heg szelte át arcát. A száj alig pár centire volt az enyémtől, mélységes bűz áradt belőle. A falnak csapódtam félelmemben, arcomat oldalra fordítottam, de a hajamat nem engedte. Minden porcikám fájt, mégsem voltam képes megmozdulni.
- Azt kell tenned amit mondok, különben szétloccsantom a drága kis fejedet, szépségem! – köpte a szavakat az arcomba.
Nyeltem egyet, a csípő érzés a szememben kellemetlen volt. A levegő lassan jutott el a tüdőmbe, a rémület összeszorította a torkom.
- Megértetted? – kérdezte halkan, gyilkosan.
Bólintottam.
- Válaszolj, ha hozzád beszélek! – üvöltött rám. Összerezzentem, a könnyeim feltörtek. Szólásra nyitottam a szám, meg akartam szólalni, tényleg akartam, de a hajamnál fogva vágott a földre.
Arccal a föld felé estem le. A lehet még jobban fájt mindenem, dermedt voltam, mintha jégbe fagyasztottak volna. Képtelen voltam uralkodni a rémületemen. Akaratom ellenére sírtam fel, pedig erős akartam maradni. Nem akartam mutatni a félelmet. Megfordultam, könyökömre támaszkodva kerestem a férfit. A pisztolyt egyenesen az arcomba szegte, gyilkos dühvel nézett rám. Rettegve hátrálta a falig, küszködve a sikollyal, ami egyre csak feljebb jött.
- Fantasztikusan fogunk szórakozni, mi ketten. – a nyál fröcsögött a szájából, ahogyan beszélt.
Rémálmom csak eredetibb lett, mikor a kulcs jellegzetes zörgése betöltötte a csendet a nappaliban. Egyszerre szegtük a szemünket az ajtóra, ugyan azzal a félelemmel. Apró nyögés hagyta el a szám, mire a barna szempár rám szegeződött. Pillanat töredéke alatt lépett hozzám közelebb, egyik kezét a számra fogta, másikkal a pisztolyt szorította a fejemhez. Összeszorítottam a szemem, küzdöttem a feltörő nyögéseimmel.
- Ki ez? – kérdezte suttogva. Esdeklőn pillantottam rá, a könnyeim a férfi ujjaira hullt.
- A lányom. – nyögtem ki.
Újból befogta a szám, a félelem még gyorsabban kúszott át rajtam. Bénultan ültem a földön, az agyam megpróbáltam kikapcsolni. Sikertelenül.
Tisztában voltam vele, hogy Nancy sosem jön be a házunkba, megvárja míg Hannah belép az ajtón, és csak akkor távozik. Ezer féle terv futott át az agyamon, pörgött az agyam, megállás nélkül. Megpróbáltam rájönni, hogyan mehetnének el. Nem akartam meglátni a lányom, ebben a pillanatban arra vágytam, hogy Robert legyen az, és ne Hannah. A rémületem nőtt, mikor az ajtó kattant. Legszívesebben kitört volna belőlem a zokogás, megharaptam volna a férfit, és kezemben a lányommal futottam volna innen messzire.
A levegő sípolva jutott el a tüdőmbe.
- Mami, hazajöttem! – Hannah vékony hangja betöltötte a nappalit.
Levegőért kaptam, szemeim a férfira szegtem. Minden könyörgésem belevittem. Nem voltam képes felfogni, hogy most a lányom élete ebben a férfinak a kezében van. Dermedten ültem a karjaiban, nem mertem megmozdulni. Hannah halk léptei közeledtek. Tudtam, hogy már látta a kárt, és most halála van rémülve.
A szívembe fájdalom nyilallt, az anyai ösztön, hogy megvédjem a lányom, nőtt. Rémálmom végleges formát öltött, mikor Hannah előbukkant a kanapé mögül. Apró volt ehhez a hatalmas szobához, először fel sem fogtam, hogy komolyan ő az. Robertet képzeltem a helyébe.
Hannah megtorpant, mikor meglátott. A szemei hatalmasra kerekedtek, mikor észrevette a férfit, aki pisztolyt szegezett nekem. Láttam, hogyan nyílik el kicsi szája, hogyan akar felsikoltani. Rémülten szedtem a levegőt, szemeimmel őt néztem, próbáltam neki gondolatban üzenni.
Csak őt ne, csak őt ne!
Alig fogtam fel a jelenlétét, minden olyan gyorsan történt. A férfi felocsúdott döbbenetéből. A pisztolyt már nem éreztem a fejemnek nyomódni, kezei elengedték a számat. Hihetetlen sebességgel állt fel mellőlem és vetődött Hannah felé.
Most sikoltott fel. Vékony, de erős hang volt. Még láttam, hogy megfordult és futásnak ered. A férfi utána ugrott, dühödt vadként ugrott a lányom nyomába.
- Ne! – sikoltottam. Felpattantam, nem törődve a fájdalommal és a nyomába eredtem. Csak arra tudtam gondolni, hogy Hannah most rettegve rohan egy fegyveres férfi elől. Még előtte kell őt elérnem.
Tébolyultan indultam az ellenkező irányba, át a ruhatáron, az előtér felé. Tudtam, hogy Hannah csak az ajtó felé futhatott. Kicsi hangja, a sikoltozása betöltötte a fülem, őt hallottam minden kis zugból. A könnyeim gyorsabban peregtek az arcomon, mégis futottam. A lányom életéért futottam, meg kellett őt mentenem. Képtelen lettem volna elveszíteni. A szívemben lévő tőr most már az összes végtagom vagdosta.
Kivágódtam az előtérbe vezető folyosóra, a lábaim ólom nehezen jöttek csak utánam. A mellkasom fel-le emelkedett, de még uralkodtam magam felett. Hannah ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban, arcát könnycsíkok szelték át, arca rémült volt, olyan érzelem ült rajta, amit még sosem láttam. Elkaptam, mielőtt elfuthatott volna mellettem. Befogtam a száját, hagytam, hogy lábaim rugdosson engem, kezeivel csapkodjon. Rémült volt. Felálltam, és megfordultam. Karnyújtásnyira voltam a kilincstől, kész voltam arra, hogy kivetődjek azon az ajtón.
- Én a helyedben meg sem próbálnám! – a fenyegető hang pár méterről jött. Lassan fordultam felé, Hannah abbahagyta a rugdosását, és megdermedt a kezemben. A férfi feltartott kézzel, ránk szegezett pisztollyal állt, mellkasa gyorsan emelkedett, arca gyilkos dühvel nézett ránk. Felidegesítettük.
- Csak hagyja elmenni őt! Velem azt tehet, amit csak akar. – könyörögtem. Nem akartam újra sírni, most nem engedhettem el magam.
- Nem. – mondta egyszerűen, halkan, keményen. Döbbenten meredtem rá, még a rémületem is alább hagyott. – Így izgalmasabb lesz!
Egy nagy lépéssel szelte át a köztünk lévő távolságot, és nyomta a hátamnak a pisztolyt. Megragadta a karom, és a nappali felé kezdett vonszolni minket. Szerettem volna tiltakozni, rohanni, de így nem ment. Hannah mintha megfagyott volna, úgy feküdt a kezemben. Még a levegővételét sem hallottam.
Az üvegajtóhoz húzott minket, ahonnan egy nagy, fekete dzsipet láttam. Az ablakai el voltak sötétítve, valaki ült a volánnál. Megtorpantam, nem akartam tovább menni, de a pisztoly csöve mozgásra ösztönzött. Erősen lökött be minket a kocsiba, kezeimmel próbáltam védeni Hannaht.
Az ajtó hangosan csapódott, hallottam, ahogyan a zár is kattan rajta. Gyorsan lőttünk ki az útra. A gombóc a torkomban még feljebb kúszott, a végtagjaim zsibbadtan hevertek oldalam mellett. Hannahra néztem. Összegömbölyödve ült mellettem, kezei remegtek, válla fel-le bucskázott. Szörnyű anyának éreztem magam, amiért kitettem ennek.
A következő pillanatban Hannah talpra szökkent, kezeivel az ajtóba kapaszkodott, és teljes torkából kiabálni kezdett.
- Apu! Apu!
Egy pillanatig nem értettem, de követtem a tekintetét. Robert kocsija a felhajtóra gördült, az én kocsim mögé. Hatalmas kő esett le a szívemről, a gondolat, hogy megmenekülhetünk, jólesően öntött el engem.
- Robert! Robert! – kiabáltam én is.
De mind hiába volt. Az autó gyorsított, a házunk pedig egyre kisebb lett. Még láttam, hogy Robert kilép az autóból, és életemben most először voltam mérhetetlenül szomorú, hogy nem jött haza hamarabb. Szerettem volna sírni, tombolni, de nem tehettem. Nem borulhattam ki a lányom mellett. Beletörődve dőltem vissza az ülésbe. Hannah még kiabált tíz percig, végül ő is feladta. Sírva borult az ölembe, és kapaszkodott belém.
Könnyező szemmel simítottam végig puha haján.
Nem tudtam elképzelni, hogy még ennél is lehet rosszabb.
Sziasztok!
Nos ez lenne az első fejezet! Remélem mindenkinek elnyerte a tetszését, ha pedig nem, akkor nyugodtan írjátok le. Én szívesen olvasom a kritikát is, mert akkor egy sokkal jobbal tudok majd jönni legközelebb. Köszönöm, hogy olvastatok!
