4.fejezet

4.fejezet

VISSZAEMLÉKEZÉSEK

-         8 órával az eltűnés után -

-          Kris -

Előre vetődtem, gyorsabban, mint vártam, és a férfinak ugrottam.

Csak tompán érzékeltem mindent, Hannah sikítása hangosabb volt mindennél. Betöltötte a szívem, egészen a lelkem legmélyéig hatolt, tőrként átvágva az ereim. Ugyanakkor mégis mindent tökéletesen érzékeltem. Éreztem, hogy valami hatalmas erő fejbe vág, majd mintha valahonnan tompán hallottam volna, hogy valami puffan.

Az éles fájdalom csak két pillanattal később ért el. Az agyam leghátsó zuga megállásra késztetett, üvöltött felém, hogy elég! De egy hangosabb, egy mindennél hangosabb gondolat, mozgásra késztett. Kinyitottam a szemem, amit eddig szorosan összezártam.

A földön feküdtem, Hannah továbbra is az ágyon ült, még jobban reszketve, még jobban a falhoz lapulva. A szoba forgott velem, a csillár, amit csak most vettem észre, és a fejem fölött lógott, lassan forgott a tengelye körül. Pislogtam párat, és hagytam, hogy a hangok kitisztuljanak. Az arcom sajgott, de nem érdekelt. Felültem, szemeimet a férfira szegeztem, akinek még mindig nem tudtam a nevét.

Felálltam, gondolom nem ezt várta. A szemeiben megcsillant a düh, de tudtam, én még rondábban nézek rá. Kirázott a hideg ettől az arctól, hánynom kellett, ha csak arra gondoltam, hogy mit művel a lányommal. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, azt akartam, hogy fájjon neki, hogy annyira fájjon neki, mint amennyire nekünk fáj. Ki akartam tépni az összes hajszálát, ki akartam kaparni a szemét. Jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy egy hatalmas alak fegyvert szegez rám a szoba túlsó feléről.

Csak az járt a fejemben, hogy nem érhet a lányomhoz, meg kell védenem. Újra a férfi felé ugrottam, de most két erős kar elkapta a derekam. Csak fél szemmel láttam, hogy Hannah magára húzza a takarót, és ott bújik el. A karok erősen szorítottak, minden levegőt kiszorítva a tüdőmből. Lihegtem, kapkodtam a levegőt, miközben a szívem vadul kalapált. A lábaim már nem érték a földet, a levegőben kalimpáltam azokkal, próbálva megrúgni az előttem gúnyosan vigyorgó alakot.

- Adja fel, semmi esélye. - a hangja unott volt, és kissé ideges. Már nem törődött Hannah-val, elém lépett, miközben a karok még a levegőben tartottak, és én tovább vergődtem azokban a karokban.

- Eresszen el, maga idióta! - kiáltottam, bár tudtam, hogy nincs semmi értelme küzdenem.

- Carlos. - ennyit mondott, szemeit egy pillanatra elvette rólam, és mögém nézett.

A karok abban a pillanatban erősen szorultak össze körülöttem. Levegőért kaptam, de már késő volt. Minden levegő kiszakadt a tüdőmből, fojtogató érzés kerített hatalmába. Szerettem volna beszívni valamennyit ebből a dohos levegőből, de a kezei pont a tüdőmet és a hasamat szorították. Egy pillanatra elsötétült a világ előttem, de éppen csak annyira, míg a szorítás nem gyengült. Zihálva kaptam az életet jelentő levegő után, ami lassan áramlott be lüktető tüdőmbe. A mellkasom szúrt, a fejem sajgott, és még az arcom is égett. Ennél rosszabb már nem jöhetett, legalábbis ekkor még azt gondoltam.

- Fektessünk le néhány szabályt, Mrs. Pattinson. - egészen közel hajolt, bele az arcomba. Az orromat egyből megcsapta az a maró bűz, mint amikor először hajolt hozzám ilyen közel. Akaratlanul fordítottam el a fejem, a hajam az arcomba lógott, így nem láthattam azt a hatalmas, mély sebet az arcán. - Egy. Maga nyugton marad, így a lánynak nem lesz semmi baja. Kettő. Azt teszi amit mondok, nem üt meg, nem kiabál, nem csinál semmit.

Éreztem, és félig láttam is, hogy megmozdul. Ujjai elérték az államat, és felpöccintette azt, satuba fogva az arcom. Az émelyítő szagtól kicsit szédülni kezdtem. Összeszorítottam a szemem, de még így is magam előtt láttam az arcát.

- Ha ezeket betartja, nagyon-nagyon jóban leszünk. - halkan suttogta a szavakat felém.

A következő pillanatban hatalmas csattanást hallottam, majd a fájdalmat is megéreztem. Az arcom oldalra billent a hirtelen jött lendülettől. Éreztem, hogy felreped a szám, éreztem a csípő érzést, mint mikor valaki vérezni kezd. Bizsergő érzés volt az arcomnak, éreztem, hogy lángba borul, és ahogyan lüktet, szépen, lassan, kínozva engem.

- Ezt pedig azért, mert tiszteletlenül beszélt velem.

A kezek hirtelen tűntek el a derekam körül, és én a földre zuhantam. A térdeim tiltakoztak a kemény talaj ellen. Mindkét kezemmel a földre támaszkodtam, hogy megtartsam a súlyomat. Erőtlennek éreztem magam, gyengének. A kezeim remegtek, ahogyan ráhelyeztem a fél súlyom. Fel akartam állni, oda akartam menni Nannahoz, hogy megnyugtassam, de mikor megpróbáltam, a könyökömnél összecsuklottam és visszazuhantam a földre, egy nyögés kíséretében. A sírás kerülgetett, legszívesebben felzokogtam volna.

Egy puha és kicsi kéz ért a hátamhoz.

- Mami! - a hang erőtlen volt, és csak apró suhogás. Megrázkódtam, tartani akartam magam, de a vállaim megrázkódtak. Oldalra fordítottam a fejem, és feladtam a próbálkozást, hogy erős legyek. A karjaimba zártam Hannah apró testét, aki egész testével dőlt bele karomba. A fejét a vállamra hajtotta, és erősen szorított.

- Minden rendben lesz, kicsim. - suttogtam a néma szobába.

- Aput akarom!

Összeszorítottam a szemem, és hagytam, hogy egyetlen egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon.

- Igen, én is. - évek óta először gondoltam ezt őszintén.

***

Figyeltem Hannah egyenletes légzését, miközben ujjaimmal a hátát simogattam. A szoba sötétségbe burkolózott, egyedül az ablakon beszűrődő hold fénye volt az egyetlen fényforrás. Hannah arca békés volt, és csak remélni tudtam, hogy szépeket álmodik.

Egy anya sem lett volna képes ekkor bajba sodorni a lányát. Csak én lehettem ekkora idióta, hogy így történjen. Bármit megadtam volna azért, hogy kijutassam innen. Képes lettem volna odaadni az összes szervem, az összes végtagom, mindenem, amim csak volt. Minden pillanatban arra vágytam, hogy egy másik helyen ébredjen fel, a bátyja mellett.

Ezzel a gondolattal Zac arca bekúszott elém. Édes istenem, ő mit élhet át? Otthon van az apjával, azzal a férfival, akit a világon mindennél jobban gyűlöl, elszakítva a húgától, és tőlem. Abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy nem ugranak egymásnak, és most is törik valamin a fejüket.

Megráztam a fejem. Ha erős akarok maradni, nem gondolhatok rájuk, bármennyire is szeretnék. Józannak kell maradnom, gondolkodnom kell, és ébernek kell maradnom. Csak így élhetjük túl. De akármennyire is próbálkoztam, az agyam ellenem fordult. Életem minden pillanata lassan játszódott le előttem. Tiltakozni akartam, de akaratlanul a nyolc évvel ezelőtti éjszaka kúszott be a gondolataimba.

*Tisztán emlékeztem, hogy nem tudtam aznap aludni. Forgolódtam, izzadtam, de nem tudtam elaludni. Állandóan az a megmagyarázhatatlan érzés keringett bennem, amit sehova sem tudtam tenni. Bosszantott, hogy nem tudtam, hol van Rob. Nem volt mellettem egész nap, nem jött haza este. A létező összes rosszabbnál rosszabb gondolat megfordult a fejemben, de ezeket mind kiűztem bugyuta agyamból.

Hiszen vele nem történhet semmi. Ő Rob, az én Robom. Talán csak sokáig húzódik el a forgatás. Ez a film fontos neki, és tudom, hogy szívét-lelkét beleteszi.

Mégis felültem, és mégis hagytam, hogy egy pillanatra elárasszanak a negatív gondolatok. Idegesen gyűrtem össze magam körül a takarót, majd dobtam le magamról. Kikászálódtam az ágyból, és feltett szándékom volt, hogy lemenjek a nappaliba. De mielőtt felálltam volna, megálltam a mozdulataimban.

Bíznom kell benne, ez volt az első gondolatom, de követte egy másik.

Hibát követsz el.

- Basszus! - suttogtam bele a néma szobába. Felálltam, és sietve léptem ki a szobából. A folyosón sötét volt, ahogyan a nappaliban is, mikor leértem.

Nem gyújtottam villanyt, bár ekkor nem tudtam, miért nem tettem azt. A telefonhoz léptem, közben, mint mindig ha ideges voltam, az aranygyűrűt pörgettem körbe-körbe az ujjamon. Bepötyögtem a számot, és vártam.

Csak percekkel később tűnt fel, hogy hallom a telefon csörgését. A szívem abban a pillanatban nagyot dobbant, akkorát ütött, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. A fenti idegességem még nagyobb lett, és egy hatalmas gombóc formájában gyűlt össze a torkomban. Rob csengőhangja halk volt, de egészen biztos voltam benne, hogy hallom. Nem a házból, hanem kintről.

A konyha felé kaptam a tekintetem, és az üvegajtóra szegeztem a pillantásom.

Rob autója ott állt, teljes életnagyságban. Nem kellett lámpa, hogy lássam, bent ül.

Nem, nem, nem lehet! Az egyik gondolatom hangosan kiabált a fejemben. A kezeim remegni kezdtek, ahogyan a lábam is, mikor megtettem az első lépést az üvegajtó felé. A szemem csípni kezdett.

Lenyomtam a kilincset és minden erőmet beleadva csúsztattam félre az üvegajtót. Amit akkor láttam, tudtam, hogy soha nem felejtek el. Minden álmom, minden pozitív gondolatom egyszerre tört darabjaira, és fúródtak bele a szívembe, hihetetlen fájdalmat okozva. Az összeomlás határán voltam, de még tartottam magam. Két lépés választott el az autótól, attól az autótól, amit együtt vettünk, még egy éve. Most az üvegei párásak voltak, de még be lehetett látni. Ekkor vettem észre Rob alakját, és egy másikat, egy sokkal vékonyabbat.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne sikítsak fel. Zac, a fiam, a fiunk, fent alszik a szobájában, és tudtam, nem tehetem ezt vele.

Az autóhoz léptem, és mielőtt kitört volna belőlem a zokogás, másból merítettem erőt. Hihetetlen düh és gyűlölet kerített hatalmába egy pillanat alatt. Már nem az idegességtől remegtem, hanem a mérhetetlen dühtől. Képes lettem volna letépni annak a szukának a fejét, vagy kitépni a vékony hajszálait. És ugyanezzel a erővel képes lettem volna ártani Robnak. A szerelmemnek. A férjemnek.

Hármat kopogtam az ablakon, és egy tizedmásodperccel később az ablak lehúzódott, és a férjem izzadt arca, vágytól túlfűtött szemeivel találtam magam szemben.

- Remélem nem baj, hogy megzavarlak titeket. - a hangom remegett, és a szemeimből a mondat végére kigördültek a kövér könnycseppek.

Rob szemeit sosem fogom kiverni a fejemből. Az arca egyik pillanatról a másikra változott meg. Először a felismerés suhant át az arcán, majd a zavar, végül az a temérdek szégyen.

A térdeim megroggyantak, és tudtam, valamiben meg kell támaszkodnom. A lelkem darabjaira hullt, a szívem sajgott, olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívem a helyéről. És pontosan ezért fordultam meg, és indultam vissza a házba. Hallottam nyílni, majd csapódni mögöttem a kocsi ajtaját, de ekkorra már semmi nem érdekelt.

A szemeimből valósággal ömleni kezdtek a könnyek, egész testemben remegtem, míg egyik kezemet a szívemre szorítottam.

Egy kéz a lépcső alján elkapott, és szembefordított magával. Összezártam a szemeim, nem akartam azokba a szemekbe nézni, nem akartam látni az arcát, nem akartam látni a saját arcom a szemeiben. A föld alá akartam süllyedni, össze akartam omolni. És nem voltam messze tőle.

- Kicsim, kérlek, nyisd ki a szemed. - a hang könyörgő volt, de az agyam egyik fele úgy fogta fel, hogy egyben gyönyörű is. Érzetem az ujjakat hozzáérni az arcomhoz, mire a szemeim felpattantak, és ezzel egy időben az agyam átkapcsolt valami másba.

Nem érdekelt Rob arca, nem érdekeltek már a szemei, amikbe egykor beleszerettem. Semmi nem érdekelt, csak a düh és az a tömény gyűlölet, amit ebben a pillanatban éreztem.

- Soha többet ne érj hozzám! - suttogtam remegő, kemény hangon.

Kitéptem magam a szorításból, kettesével szedve a lépcsőket rohantam fel az emeltre. Zokogva robbantam be a szobámba.*

Kiszakítottam magam az emlékekből. Csak akkor vettem észre, hogy zihálok. A mellkasom fel-le ugrált, míg a kezem remegésbe kezdett. Összeszorítottam a szemeim, éppen csak egy pillanatra, majd lenéztem az ölemben szundító lányomra. Ő ebből semmit nem vett észre, aminek kivételesen örültem. Éppen elég volt neki ennyi, miért tenném ki még annak is, hogy látja, hogyan zuhan össze az anyja?

Megpróbáltam az előző gondolathoz tartani magam, hogy erősnek kell lennem, de a gondolataim máshogyan vélekedtek erről. Egyre több kép pergett le a szemeim előtt, egyre több mindent láttam. Nem akartam, küzdöttem, de nem voltam elég erős. Az agyam mindenáron le akarta vetíteni nekem az öt évvel ezelőtti éjszakát is, és innentől kezdve nem volt megállás.

*Fel alá járkáltam, pont, mint egy megszállott, talán még rosszabb voltam. Néha lopva a kilincs felé pillantottam, mintha azt remélném, hogy egyszer lenyomódik, és egy test, majd egy arc belép a hatalmas és üres nappaliba. Mégis egyedül álltam a szobában, bármennyiszer is pillantottam oda. Teljesen egyedül voltam, olyan magányban, mint amilyenben rég éreztem magam. Pedig valamennyire megszokott érzés volt, de ez a fajta magány, rég uralta a testem.

A hasamra csúsztattam a kezem, mintha bármi esély lenne arra, hogy megnyugodjak. Próbáltam, tényleg próbáltam. Nem akartam idegbomba lenni, most mégsem tudtam higgadtan gondolkodni. A gondolataim ide-oda csapongtak, üvöltöttek a fejemben, próbálva erőt adni, sikertelenül.

És amikor azt hittem, hogy végérvényesen egyedül maradok, a kilincs, amit eddig szuggeráltam, most lenyomódott. Hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből, és hagyta el a számat. Még soha nem örültem ennyire ennek a szürkéskék szempárnak, mint ebben a pillanatban. Valahol a szívem legmélyén mégis elfogott az az ismerős érzés, mint mindig, ha vele voltam összezárva egy szobában. Lehetett bármilyen nagy ez a nappali, akaratlanul tettem hátra egy lépést.

Robert először megdöbbent, hogy itt állok. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert ilyen későn fent voltam, vagy azért, mert egyáltalán megvártam, míg hazaért. Egy egészen hosszú pillanatig meredt rám döbbenten, talán tényleg meglepő látványt nyújthattam, majd biccentett felém egyet és a konyha felé sétált.

Akaratlanul követtem, az idegességem nem hagyott alább, csak annyiban változott, hogy még idegesebb lettem, még jobban remegett minden porcikám, és még hangosabban üvöltöttek a gondolataim. Figyeltem, ahogyan tölt magának egy pohár vizet, nem akartam megkérdezni miért, de volt egy tippem. Kissé ingatagon állt a lábán, mint minden éjszaka. Nem akartam érte szólni, bőven elég volt, amit készültem neki mondani.

Mély levegőt vettem. A levegő sziszegve áramlott be a tüdőmbe, majd hagyta is el azt.

- Figyelj csak, Robert, valamiről beszélnünk kellene. - a mondat elején megremegett a hangom, de azért még önmagam voltam. Felém fordult, a szemeiben, amik kissé furcsán akadtak össze mikor pislogott, kíváncsiságot vettem észre. Bólintott, bár láttam rajta, hogy én lennék az utolsó ember, akivel jelen pillanatban beszélni akar. - Tudod én voltam orvosnál, mert mostanában furán éreztem magam, és hát… eléggé érdekes dolgot mondott nekem.

Míg beszéltem még hátrébb léptem, mint eddig, védekezésképpen. Letette a pohár vizet az asztalra és most a pultnak dőlt. Mintha kissé kitisztult volna a feje, gondoltam magamban.

- A lényegre térnél, Kristen? - kérdezte unottan, enyhe idegességgel a hangjában. Összeszorította a szemét, ujjaival az orrnyergét dörzsölte meg. - Holnap hosszú napom lesz, még a mainál is hosszabb.

- Igen, igen, perszem hogyne! - daráltam gyorsan. Újra a hasamra csúsztattam a kezem. Egy hosszú pillanatig követte a mozdulatomat, majd a szemeimbe nézett, de nem mondott semmit. Valószínűleg nem értette, futott át az agyamon. - Én… én…

- Kristen! - apró mormogás volt, de megrémített.

Valóban ezt akarom? Tudtam, hogy még meggondolhatom magam, és lehet, hogy az lenne a helyes lépés. Csak be kéne ülnöm az autóba Zaccal, rálépni a gázra, és meg sem állni egy ismeretlen városig. Hiszen mindig is ezt akartam. Vagyis az utóbbi időben. De ha most elmondom neki, itt ragadok, és örökre az élete része lesz. De mégis az apja, joga van tudnia róla.

Döntöttem.

- Terhes vagyok. - szaladt ki a számon.

Döbbent csend ereszkedett ránk. Rob kitágult szemekkel meredt rám, és mintha a szája is megremegett volna. Akaratlanul hátráltam el tőle még jobban. Igazából nem tudom mit reméltem. Hogy felkap, és együtt fogunk örülni? Hogy örömkönnyeket hullat? Nem tudom. De ennél a nézésnél, ennél a dühös és zavart nézésnél, még az is jobb lett volna, ha csak szimplán ordibálni kezd velem.

A következő pillanatban a pohár, amit eddig szorongatott, a földön landolt, darabjaira hullva, csörömpölve találkozott a padlóval.

- Vetesd el! - jött a parancs. Mert igen, ez az volt.

Megütközve meredtem vissza rá. Elfelejtettem félni, és minden idegességem elpárolgott.

- Hogy mondtad? - kérdeztem vissza enyhén sipító hangon.

- Jól hallottad. - köpte felém a szavakat. - Nem tarthatod meg! Nem kell nekünk még egy éhes száj!

Kitágult szemekkel néztem rá, a számat valami nyögés hagyta el.

- Éhes száj? - ismételtem a szavait.

- Ugyan már, Kristen. - legyintett egyet, megkerülte a konyhapultot, és elém lépett. A döbbenetem és a mérges erős volt, olyannyira, hogy nem léptem el előle, pedig már rég volt hozzám ilyen közel. - Nézz magadra! Egy gyerek is elég, alig vagy itthon, ki lenne vele?

A kezem a hasamra csúsztattam. Úgy éreztem meg kell védenem a kis embert a hasamban. Ki kell állnom érte, hogy éljen.

- Neked elég egy gyerek. - a szavak csak úgy kifolytak a számon, nem érdekeltek a következmények. - Ez az én gyerekem, és Zac is az enyém! Te nem vagy itthon, te nem foglalkozom vele! Én minden pillanatán ott voltam, az életének minden pillanatában. Döntöttem, megtartom a gyereket, és nem érdekel a véleményed. Nincs beleszólásod!

- Nincs? - felhúzott szemekkel meredt rám. - Az apja vagyok, ugyan úgy az enyém, ahogyan a tiéd.

- Nem ölöm meg, miattad. - suttogtam a szürkéskék szemekbe.

Hátrált egy lépést, és úgy nézett rám. Nyilván meglepte, hogy kiálltam valamiért. Elegem volt az örökös meghunyászkodásból. Életemben először én akartam dönteni. És bármit képes lettem volna megtenni, hogy kiálljak e mellett a döntés mellett.

- Remek. - látszólag nem érdekelte. Egy újabbat legyintett, felkapta a táskáját és megindult a lépcső felé. Összetörten álltam a konyha közepén, és figyeltem távolodó alakját. A lépcső alján megállt és visszanézett rám. - De tudnod kell, hogy az a gyerek, soha nem lesz a gyerekem.*

Most először hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak. Összerázkódtam, és egész testemben remegtem. A szívem sajgott, az mellkasom lüktetett. Hangosan nyögtem fel, mire szabad kezemet a szám elé kaptam. Összeszorítottam a szemeim, miközben a könnyeim megállás nélkül folytak.

Elveszettnek éreztem magam, és csak most ismertem be magamnak, hogy halálra voltam rémülve.

De a következő pillanat mindent megváltoztatott.

Hannah vad remegésbe kezdett az ölemben, szemei fenn akadtak, és úgy rázkódott karjaim között.

- Hannah! - kiáltottam fel élesen.

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit késtem, és nem tudtam nektek semmit sem hozni, de ez a történet valahogy nem tudott tovább haladni a fejemben. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, és csak most értem el oda, hogy tudok is hozni valamit. Remélem ez a fejezet azért nem sikerült olyan szörnyűre, mint ahogyan én gondolom.

Nagyon örülnék pár hozzászólásnak is... :)

Köszönöm, hogy olvastatok!

Milli

Új történetek+a frissről

Sziasztok!

Tudom, hogy mostanában kicsit lustábbnak tűnök, de higgyétek el nem így van.:) Van nektek két jó és egy rossz hírem... Kezdem a rosszal...:

Sajnos minden nap dolgozom, reggeltől estig, és szó szerint estig, és eléggé elfáradok. Minden nap leülök a gép elé, de nem elég az az egy-két óra, hogy összerakjak egy új fejit. Próbálkozom, tényleg, de így nem megy. :( Ezért szerintem nem tudok újat hozni nektek, bármennyire is szeretném én is, és legfőképpen ti. Nem akarok nektek csalódást okozni, és nem akarom, hogy azt higgyétek játszom a bizalmatokkal. Köszönöm, hogy ennyire türelmesek vagytok felém, és szeretnék nem hálátlanak tűnni. De sajnos nem fog menni a friss...

Viszont, mint mondtam van két JÓ hírem. Az egyik pedig az, hogy már csak egy hétig dolgom, és utána... ha jól számolok lesz három szabad hetem. Abban a három hétben szeretnék sok-sok friss hozni nektek, hogy kellően feltöltődjetek az új tanév előtt :) Szóval, már csak egy hetet, sőt annyi se, öt napot kell kibírnotok! :D (Yuppi)

Jó hír number 2. Az agyam, annak ellenére, hogy teljesen meg van gyötörve és kissé furán is működik, állandóan pörög. Talán ezért is alakult úgy a helyzet, hogy három, azaz HÁROM új történet jutott az eszembe :) Na jó, az egyik nem az én ötletem, szóval csak kettő. Említettem még régebben ezt a blog történet izét, hogy küldjetek nekem ötleteket. Nos... ORSY története nyert, ami reményeim szerint ha végzem a munkával hamarosan startolhat, de... Itt nem állt meg az agyam, hanem még két történet jutott az eszembe. Az egyik, bármennyire is nem akartam egy Edward-Bella történet lenne, úgy, ahogyan még senki nem mutatta be nektek. Vagyis remélem senki, de... na mindegy. Nem tudom, ti mennyire vagytok oda ezért a felállásért, én annyira nem, de aztán egyszer csak beugrott. És szerintem jónak tűnik. :) A másik megy egy... hát nem is tudom, hogy elmondjam e... na jó :D Egy angyalos-bukott angyalos történet lenne. Nekem az is nagyon tetszik, talán jobban mint az EB páros.

Hát... leírnám a történetek ismertetőjét röviden, aztán meg szavazzatok, hogy melyik tetszik jobban, és persze írhattok is komit, aminek nagyon örülnék, hogy mit képzelnétek el, szívesen olvasnátok e, stb. :)

Nagyon számítok rátok! :)

Edward-Bella történet:

A történet az Eclipse alatt kapcsolódik be, szóval a nagy csata (tudjátok Victoria meg a vámpír sereg) az még nem történt meg. Amikor Jacob elviszi Bellát közvetlen a csata előtt, hogy elrejtsék az illatát, mielőtt felérnének Edward-hoz a hegy tetejére, megtámadják őket. Victoria úgy döntött, hogy a csatán kívül támadja meg őket, így biztos lehet a sikerben. Jacob egyedül van Victoria és Riley-val szemben, így nem tudja egyszerre védeni a lányt, és megküzdeni velük, Edward pedig túl messze van, hogy hallja Jacob gondolatait. Szóval harcolnak, stb, Bella pedig elmenekül Jake kérésére, és az erdőbe veti magát. Menekül Riley elől, aki üldözi őt. Egy szirt szélére ér, alatta a hatalmas folyó terül el, hallja, hogy Riley a nyomában van, megcsúszik ijedtében és belesik a folyóba. Próbál fent maradni, de a folyó sodrása túl erős és elragadja a lányt.

Bella testét csak napokkal később sodorja ki a víz, de akkor is már csak egy kevéske élet van benne. Balszerencséjére egy vámpír találja meg, aki átváltoztatja őt, hogy megmentse ezzel a lányt. Bella átváltozik, és amikor felébred, csak halványan emlékszik emberi életére. Próbál emlékezni, lát arcokat, tudja, hogy mik történtek vele, de nem tudja semmihez sem kötni. Minden nevet és pillanatot elfelejt, csak halványan emlékszik, és talán akkor is rosszul. Így nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Bella elmenekül megmentőjétől, magányra vágyik, hogy rájöjjön mi történik vele.

Dél Amerikában köt ki, ahol a Breaking Dawn-ból ismert Zafrina-Senna páros fogadja be. Így Bellából amazon válik, ő is egy lesz közülük. Segítik fejleszteni a lány képességeit, felnevelik őt, megtanítják mindenre, amit ők tudnak.

Két évvel később Bella őket is elhagyja egy időre és utazgatni kezd. Az emlékei után kezd nyomozni, megpróbál rájönni ki is ő valójában, így kiköt Forksban, ugyanis arról még eszébe jut pár kép, hogy ő valaha oda tartozott. Egyik éjszaka vadászni megy, egy sátrazó családot szemel ki magának, de három vámpír az útját állja, és a családot védelmezik. Emmett-Jasper-Rosalie felismeri Bellát, de a lány nem ismeri fel őket.

Vajon mi történik, mikor Bella nekik ront, aki sokkal tapasztaltabb vadász, mint ők, és a pokol is elszabadul? 

Egy nomád vámpír lány története, aki megpróbálja megtalálni önmagát, és hét másiké, akiknek az élete fenekestül felfordul, mikor Forks városában valaki életét veszti.

Angyalos történet:

Te mit tennél, ha anyukád egész életedben furcsa történeteket mesélne neked angyalokról és démonokról? Habár a józan ész azt diktálja, hogy ezek csak mesék, és soha nem válhatnak igazzá, mégis valahol legbelül, a lelked legmélyén elhiszed őket. Ellie élete így alakult. Apa nélkül nőtt fel, soha nem tudott róla semmit, még a nevét sem, és csak egy szeszélyes anya jutott neki. Azon kívül, hogy anyja furcsa és néha talán ijesztő titkokat őriz, mégis szép és nyugodt élete volt. Olyan, amilyet minden lány álmodott magának. Egy nap felvételt nyer egy elit iskolába, egy egyetemre, bár nem adta be a jelentkezését. Angel városa hívogatónak tűnik, és anyja buzdítására, oda költöznek.

Ám Ellie élete gyökeres fordulatokat vesz, mikor egy autóbaleset következtében elveszíti hőn imádott anyját. Ellie egyedül marad egy idegen városban, és tudja senkiben nem bízhat meg. Valami furcsa erőt érez a városban, valami furcsa, megmagyarázhatatlan, ám annál kellemetlenebb érzést. Minden emberben van valami, amit nem tudna megmondani. Ráadásul az iskola, ahova bejutott, még annál is különlegesebb, mint hitte. De Ellie megelégszik annyival, hogy a gyász és a fájdalom játszadozik vele.

Éli napjait, vagy legalábbis próbálja míg meg nem ismerkedik a művészetet oktató tanárával, Derekkel. Valami mágnes vonzza a férfihoz, többet akar belőle, többet akar tudni róla. Ellie és Derek között kibontakozik egy szétszakíthatatlan barátság, és egy érzés, amit soha nem ismerhetnek be. Ellie előtt szépen lassan kibontakozik egy kép, az a kép, amit anyukája mesélt neki kiskorában elalvás előtt.

Angel városáról lehull a lepel, mikor a lány megtalál életveszélyes helyzetbe sodorja magát. Angyalok veszik körbe, történetek, amiket ember még sosem hallott.

Ám ez a pillanat sem maradhat örökké békés. Ellie életében felbukkan még valaki, Joshua, az éjsötét szemű, titokzatos férfi, aki még annál is több titkot hordoz magával, mint hitte.

Szerethet e egyszerre két valakit a lány? És mi történik akkor, ha kiderül az egyikükről, hogy mégsem az, akinek mondja magát? Egyáltalán szerethet e egy angyal, egy embert?

Orsy története (Robstenes):

Van e fiú-lány barátság? Kris és Rob válasza egyértelműen igen lenne. A legjobb barátok, mióta világ a világ, bár azt egyikük sem ismerné be, hogy egy kicsivel többet érez a másik fél iránt. Egy nap azonban közelebb kerülnek egymáshoz, és a barátságuk ezzel véget ér, ám valami sokkal erősebb, sokkal intenzívebb érzelem alakul ki közöttük. A szerelmük mindennél erősebbnek bizonyul, egészen addig, míg Kris apa be nem jelent egy számukra döbbenetes és fájdalmast hírt. Túlélhet e egy szerelem több ezer kilómétert? Ez a kérdés fogalmazódik meg bennük, mikor Kris családja repülőre kényszerül, hogy elhagyják Amerikát, egy új élet reményében.

Ám a búcsúzás cseppet sem úgy alakul, mint azt a két szerelmes gondolta volna. A szavak és gondolatok ereje veszi át az irányítást a búcsú napján. Olyan szavak hagyják el a szájukat, ami mindkettejük életét megváltoztatja majd. A pokol is elszabadul, mikor a búcsúzkodás üvöltésbe és zokogásba torkollik át.

És innentől kezdve a barátság, az örök szerelem darabjaira hull.

Mindketten felejteni szeretnének, kiverni a fejükből a másik gondolatát, a létezését, minden emléket a másikról. Kristen jól kereső állást kap az új városban, így is elvonva figyelmét Robról. Egy évvel később megismerkedik Kevinnel, aki iránt végre többet kezd érezni. Életük minden pillanata tökéletesnek ígérkezik, mikor a fiú megkéri a lány kezét.

Eközben Rob élete darabjaira hull. A felejtést nem egy új munkában látja, mint Kristen, hanem az alkoholban és egyéb bódító szerekben. Az élete még jobban szétcsúszik, mikor szülei életüket vesztik. Innentől kezdve semmi nem érdekli, a külvilág szépen lassan elhalványul körülötte, és a semmibe vész.

Ám a felejtés nem is olyan könnyű, mint azt hiszik...

Egy évvel később Kristen és Kevin visszatérnek Los Angelesbe, hogy még egyszer utoljára a lány láthassa hőn szeretett városát. Titkon abban reménykedik, hogy valahol megpillantja Robot, és ez így is alakul, bár nem úgy, ahogyan azt a lány elképzelte.

Mit tennél, ha egykori legjobb barátod és életed szerelmét egy koszos utcán találnád, kartonpapírokon feküdve, büdösen, koszosan és csontsoványan? Mi játszódna le benned akkor, mikor tudatosulna benned a látvány, hogy a férfi, aki egykor a világot jelentette számodra, mára már nem több, mint egy utolsó hajléktalan?

Nos... ennyi :)