4.fejezet

4.fejezet

VISSZAEMLÉKEZÉSEK

-         8 órával az eltűnés után -

-          Kris -

Előre vetődtem, gyorsabban, mint vártam, és a férfinak ugrottam.

Csak tompán érzékeltem mindent, Hannah sikítása hangosabb volt mindennél. Betöltötte a szívem, egészen a lelkem legmélyéig hatolt, tőrként átvágva az ereim. Ugyanakkor mégis mindent tökéletesen érzékeltem. Éreztem, hogy valami hatalmas erő fejbe vág, majd mintha valahonnan tompán hallottam volna, hogy valami puffan.

Az éles fájdalom csak két pillanattal később ért el. Az agyam leghátsó zuga megállásra késztetett, üvöltött felém, hogy elég! De egy hangosabb, egy mindennél hangosabb gondolat, mozgásra késztett. Kinyitottam a szemem, amit eddig szorosan összezártam.

A földön feküdtem, Hannah továbbra is az ágyon ült, még jobban reszketve, még jobban a falhoz lapulva. A szoba forgott velem, a csillár, amit csak most vettem észre, és a fejem fölött lógott, lassan forgott a tengelye körül. Pislogtam párat, és hagytam, hogy a hangok kitisztuljanak. Az arcom sajgott, de nem érdekelt. Felültem, szemeimet a férfira szegeztem, akinek még mindig nem tudtam a nevét.

Felálltam, gondolom nem ezt várta. A szemeiben megcsillant a düh, de tudtam, én még rondábban nézek rá. Kirázott a hideg ettől az arctól, hánynom kellett, ha csak arra gondoltam, hogy mit művel a lányommal. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, azt akartam, hogy fájjon neki, hogy annyira fájjon neki, mint amennyire nekünk fáj. Ki akartam tépni az összes hajszálát, ki akartam kaparni a szemét. Jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy egy hatalmas alak fegyvert szegez rám a szoba túlsó feléről.

Csak az járt a fejemben, hogy nem érhet a lányomhoz, meg kell védenem. Újra a férfi felé ugrottam, de most két erős kar elkapta a derekam. Csak fél szemmel láttam, hogy Hannah magára húzza a takarót, és ott bújik el. A karok erősen szorítottak, minden levegőt kiszorítva a tüdőmből. Lihegtem, kapkodtam a levegőt, miközben a szívem vadul kalapált. A lábaim már nem érték a földet, a levegőben kalimpáltam azokkal, próbálva megrúgni az előttem gúnyosan vigyorgó alakot.

- Adja fel, semmi esélye. - a hangja unott volt, és kissé ideges. Már nem törődött Hannah-val, elém lépett, miközben a karok még a levegőben tartottak, és én tovább vergődtem azokban a karokban.

- Eresszen el, maga idióta! - kiáltottam, bár tudtam, hogy nincs semmi értelme küzdenem.

- Carlos. - ennyit mondott, szemeit egy pillanatra elvette rólam, és mögém nézett.

A karok abban a pillanatban erősen szorultak össze körülöttem. Levegőért kaptam, de már késő volt. Minden levegő kiszakadt a tüdőmből, fojtogató érzés kerített hatalmába. Szerettem volna beszívni valamennyit ebből a dohos levegőből, de a kezei pont a tüdőmet és a hasamat szorították. Egy pillanatra elsötétült a világ előttem, de éppen csak annyira, míg a szorítás nem gyengült. Zihálva kaptam az életet jelentő levegő után, ami lassan áramlott be lüktető tüdőmbe. A mellkasom szúrt, a fejem sajgott, és még az arcom is égett. Ennél rosszabb már nem jöhetett, legalábbis ekkor még azt gondoltam.

- Fektessünk le néhány szabályt, Mrs. Pattinson. - egészen közel hajolt, bele az arcomba. Az orromat egyből megcsapta az a maró bűz, mint amikor először hajolt hozzám ilyen közel. Akaratlanul fordítottam el a fejem, a hajam az arcomba lógott, így nem láthattam azt a hatalmas, mély sebet az arcán. - Egy. Maga nyugton marad, így a lánynak nem lesz semmi baja. Kettő. Azt teszi amit mondok, nem üt meg, nem kiabál, nem csinál semmit.

Éreztem, és félig láttam is, hogy megmozdul. Ujjai elérték az államat, és felpöccintette azt, satuba fogva az arcom. Az émelyítő szagtól kicsit szédülni kezdtem. Összeszorítottam a szemem, de még így is magam előtt láttam az arcát.

- Ha ezeket betartja, nagyon-nagyon jóban leszünk. - halkan suttogta a szavakat felém.

A következő pillanatban hatalmas csattanást hallottam, majd a fájdalmat is megéreztem. Az arcom oldalra billent a hirtelen jött lendülettől. Éreztem, hogy felreped a szám, éreztem a csípő érzést, mint mikor valaki vérezni kezd. Bizsergő érzés volt az arcomnak, éreztem, hogy lángba borul, és ahogyan lüktet, szépen, lassan, kínozva engem.

- Ezt pedig azért, mert tiszteletlenül beszélt velem.

A kezek hirtelen tűntek el a derekam körül, és én a földre zuhantam. A térdeim tiltakoztak a kemény talaj ellen. Mindkét kezemmel a földre támaszkodtam, hogy megtartsam a súlyomat. Erőtlennek éreztem magam, gyengének. A kezeim remegtek, ahogyan ráhelyeztem a fél súlyom. Fel akartam állni, oda akartam menni Nannahoz, hogy megnyugtassam, de mikor megpróbáltam, a könyökömnél összecsuklottam és visszazuhantam a földre, egy nyögés kíséretében. A sírás kerülgetett, legszívesebben felzokogtam volna.

Egy puha és kicsi kéz ért a hátamhoz.

- Mami! - a hang erőtlen volt, és csak apró suhogás. Megrázkódtam, tartani akartam magam, de a vállaim megrázkódtak. Oldalra fordítottam a fejem, és feladtam a próbálkozást, hogy erős legyek. A karjaimba zártam Hannah apró testét, aki egész testével dőlt bele karomba. A fejét a vállamra hajtotta, és erősen szorított.

- Minden rendben lesz, kicsim. - suttogtam a néma szobába.

- Aput akarom!

Összeszorítottam a szemem, és hagytam, hogy egyetlen egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon.

- Igen, én is. - évek óta először gondoltam ezt őszintén.

***

Figyeltem Hannah egyenletes légzését, miközben ujjaimmal a hátát simogattam. A szoba sötétségbe burkolózott, egyedül az ablakon beszűrődő hold fénye volt az egyetlen fényforrás. Hannah arca békés volt, és csak remélni tudtam, hogy szépeket álmodik.

Egy anya sem lett volna képes ekkor bajba sodorni a lányát. Csak én lehettem ekkora idióta, hogy így történjen. Bármit megadtam volna azért, hogy kijutassam innen. Képes lettem volna odaadni az összes szervem, az összes végtagom, mindenem, amim csak volt. Minden pillanatban arra vágytam, hogy egy másik helyen ébredjen fel, a bátyja mellett.

Ezzel a gondolattal Zac arca bekúszott elém. Édes istenem, ő mit élhet át? Otthon van az apjával, azzal a férfival, akit a világon mindennél jobban gyűlöl, elszakítva a húgától, és tőlem. Abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy nem ugranak egymásnak, és most is törik valamin a fejüket.

Megráztam a fejem. Ha erős akarok maradni, nem gondolhatok rájuk, bármennyire is szeretnék. Józannak kell maradnom, gondolkodnom kell, és ébernek kell maradnom. Csak így élhetjük túl. De akármennyire is próbálkoztam, az agyam ellenem fordult. Életem minden pillanata lassan játszódott le előttem. Tiltakozni akartam, de akaratlanul a nyolc évvel ezelőtti éjszaka kúszott be a gondolataimba.

*Tisztán emlékeztem, hogy nem tudtam aznap aludni. Forgolódtam, izzadtam, de nem tudtam elaludni. Állandóan az a megmagyarázhatatlan érzés keringett bennem, amit sehova sem tudtam tenni. Bosszantott, hogy nem tudtam, hol van Rob. Nem volt mellettem egész nap, nem jött haza este. A létező összes rosszabbnál rosszabb gondolat megfordult a fejemben, de ezeket mind kiűztem bugyuta agyamból.

Hiszen vele nem történhet semmi. Ő Rob, az én Robom. Talán csak sokáig húzódik el a forgatás. Ez a film fontos neki, és tudom, hogy szívét-lelkét beleteszi.

Mégis felültem, és mégis hagytam, hogy egy pillanatra elárasszanak a negatív gondolatok. Idegesen gyűrtem össze magam körül a takarót, majd dobtam le magamról. Kikászálódtam az ágyból, és feltett szándékom volt, hogy lemenjek a nappaliba. De mielőtt felálltam volna, megálltam a mozdulataimban.

Bíznom kell benne, ez volt az első gondolatom, de követte egy másik.

Hibát követsz el.

- Basszus! - suttogtam bele a néma szobába. Felálltam, és sietve léptem ki a szobából. A folyosón sötét volt, ahogyan a nappaliban is, mikor leértem.

Nem gyújtottam villanyt, bár ekkor nem tudtam, miért nem tettem azt. A telefonhoz léptem, közben, mint mindig ha ideges voltam, az aranygyűrűt pörgettem körbe-körbe az ujjamon. Bepötyögtem a számot, és vártam.

Csak percekkel később tűnt fel, hogy hallom a telefon csörgését. A szívem abban a pillanatban nagyot dobbant, akkorát ütött, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. A fenti idegességem még nagyobb lett, és egy hatalmas gombóc formájában gyűlt össze a torkomban. Rob csengőhangja halk volt, de egészen biztos voltam benne, hogy hallom. Nem a házból, hanem kintről.

A konyha felé kaptam a tekintetem, és az üvegajtóra szegeztem a pillantásom.

Rob autója ott állt, teljes életnagyságban. Nem kellett lámpa, hogy lássam, bent ül.

Nem, nem, nem lehet! Az egyik gondolatom hangosan kiabált a fejemben. A kezeim remegni kezdtek, ahogyan a lábam is, mikor megtettem az első lépést az üvegajtó felé. A szemem csípni kezdett.

Lenyomtam a kilincset és minden erőmet beleadva csúsztattam félre az üvegajtót. Amit akkor láttam, tudtam, hogy soha nem felejtek el. Minden álmom, minden pozitív gondolatom egyszerre tört darabjaira, és fúródtak bele a szívembe, hihetetlen fájdalmat okozva. Az összeomlás határán voltam, de még tartottam magam. Két lépés választott el az autótól, attól az autótól, amit együtt vettünk, még egy éve. Most az üvegei párásak voltak, de még be lehetett látni. Ekkor vettem észre Rob alakját, és egy másikat, egy sokkal vékonyabbat.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne sikítsak fel. Zac, a fiam, a fiunk, fent alszik a szobájában, és tudtam, nem tehetem ezt vele.

Az autóhoz léptem, és mielőtt kitört volna belőlem a zokogás, másból merítettem erőt. Hihetetlen düh és gyűlölet kerített hatalmába egy pillanat alatt. Már nem az idegességtől remegtem, hanem a mérhetetlen dühtől. Képes lettem volna letépni annak a szukának a fejét, vagy kitépni a vékony hajszálait. És ugyanezzel a erővel képes lettem volna ártani Robnak. A szerelmemnek. A férjemnek.

Hármat kopogtam az ablakon, és egy tizedmásodperccel később az ablak lehúzódott, és a férjem izzadt arca, vágytól túlfűtött szemeivel találtam magam szemben.

- Remélem nem baj, hogy megzavarlak titeket. - a hangom remegett, és a szemeimből a mondat végére kigördültek a kövér könnycseppek.

Rob szemeit sosem fogom kiverni a fejemből. Az arca egyik pillanatról a másikra változott meg. Először a felismerés suhant át az arcán, majd a zavar, végül az a temérdek szégyen.

A térdeim megroggyantak, és tudtam, valamiben meg kell támaszkodnom. A lelkem darabjaira hullt, a szívem sajgott, olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívem a helyéről. És pontosan ezért fordultam meg, és indultam vissza a házba. Hallottam nyílni, majd csapódni mögöttem a kocsi ajtaját, de ekkorra már semmi nem érdekelt.

A szemeimből valósággal ömleni kezdtek a könnyek, egész testemben remegtem, míg egyik kezemet a szívemre szorítottam.

Egy kéz a lépcső alján elkapott, és szembefordított magával. Összezártam a szemeim, nem akartam azokba a szemekbe nézni, nem akartam látni az arcát, nem akartam látni a saját arcom a szemeiben. A föld alá akartam süllyedni, össze akartam omolni. És nem voltam messze tőle.

- Kicsim, kérlek, nyisd ki a szemed. - a hang könyörgő volt, de az agyam egyik fele úgy fogta fel, hogy egyben gyönyörű is. Érzetem az ujjakat hozzáérni az arcomhoz, mire a szemeim felpattantak, és ezzel egy időben az agyam átkapcsolt valami másba.

Nem érdekelt Rob arca, nem érdekeltek már a szemei, amikbe egykor beleszerettem. Semmi nem érdekelt, csak a düh és az a tömény gyűlölet, amit ebben a pillanatban éreztem.

- Soha többet ne érj hozzám! - suttogtam remegő, kemény hangon.

Kitéptem magam a szorításból, kettesével szedve a lépcsőket rohantam fel az emeltre. Zokogva robbantam be a szobámba.*

Kiszakítottam magam az emlékekből. Csak akkor vettem észre, hogy zihálok. A mellkasom fel-le ugrált, míg a kezem remegésbe kezdett. Összeszorítottam a szemeim, éppen csak egy pillanatra, majd lenéztem az ölemben szundító lányomra. Ő ebből semmit nem vett észre, aminek kivételesen örültem. Éppen elég volt neki ennyi, miért tenném ki még annak is, hogy látja, hogyan zuhan össze az anyja?

Megpróbáltam az előző gondolathoz tartani magam, hogy erősnek kell lennem, de a gondolataim máshogyan vélekedtek erről. Egyre több kép pergett le a szemeim előtt, egyre több mindent láttam. Nem akartam, küzdöttem, de nem voltam elég erős. Az agyam mindenáron le akarta vetíteni nekem az öt évvel ezelőtti éjszakát is, és innentől kezdve nem volt megállás.

*Fel alá járkáltam, pont, mint egy megszállott, talán még rosszabb voltam. Néha lopva a kilincs felé pillantottam, mintha azt remélném, hogy egyszer lenyomódik, és egy test, majd egy arc belép a hatalmas és üres nappaliba. Mégis egyedül álltam a szobában, bármennyiszer is pillantottam oda. Teljesen egyedül voltam, olyan magányban, mint amilyenben rég éreztem magam. Pedig valamennyire megszokott érzés volt, de ez a fajta magány, rég uralta a testem.

A hasamra csúsztattam a kezem, mintha bármi esély lenne arra, hogy megnyugodjak. Próbáltam, tényleg próbáltam. Nem akartam idegbomba lenni, most mégsem tudtam higgadtan gondolkodni. A gondolataim ide-oda csapongtak, üvöltöttek a fejemben, próbálva erőt adni, sikertelenül.

És amikor azt hittem, hogy végérvényesen egyedül maradok, a kilincs, amit eddig szuggeráltam, most lenyomódott. Hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből, és hagyta el a számat. Még soha nem örültem ennyire ennek a szürkéskék szempárnak, mint ebben a pillanatban. Valahol a szívem legmélyén mégis elfogott az az ismerős érzés, mint mindig, ha vele voltam összezárva egy szobában. Lehetett bármilyen nagy ez a nappali, akaratlanul tettem hátra egy lépést.

Robert először megdöbbent, hogy itt állok. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert ilyen későn fent voltam, vagy azért, mert egyáltalán megvártam, míg hazaért. Egy egészen hosszú pillanatig meredt rám döbbenten, talán tényleg meglepő látványt nyújthattam, majd biccentett felém egyet és a konyha felé sétált.

Akaratlanul követtem, az idegességem nem hagyott alább, csak annyiban változott, hogy még idegesebb lettem, még jobban remegett minden porcikám, és még hangosabban üvöltöttek a gondolataim. Figyeltem, ahogyan tölt magának egy pohár vizet, nem akartam megkérdezni miért, de volt egy tippem. Kissé ingatagon állt a lábán, mint minden éjszaka. Nem akartam érte szólni, bőven elég volt, amit készültem neki mondani.

Mély levegőt vettem. A levegő sziszegve áramlott be a tüdőmbe, majd hagyta is el azt.

- Figyelj csak, Robert, valamiről beszélnünk kellene. - a mondat elején megremegett a hangom, de azért még önmagam voltam. Felém fordult, a szemeiben, amik kissé furcsán akadtak össze mikor pislogott, kíváncsiságot vettem észre. Bólintott, bár láttam rajta, hogy én lennék az utolsó ember, akivel jelen pillanatban beszélni akar. - Tudod én voltam orvosnál, mert mostanában furán éreztem magam, és hát… eléggé érdekes dolgot mondott nekem.

Míg beszéltem még hátrébb léptem, mint eddig, védekezésképpen. Letette a pohár vizet az asztalra és most a pultnak dőlt. Mintha kissé kitisztult volna a feje, gondoltam magamban.

- A lényegre térnél, Kristen? - kérdezte unottan, enyhe idegességgel a hangjában. Összeszorította a szemét, ujjaival az orrnyergét dörzsölte meg. - Holnap hosszú napom lesz, még a mainál is hosszabb.

- Igen, igen, perszem hogyne! - daráltam gyorsan. Újra a hasamra csúsztattam a kezem. Egy hosszú pillanatig követte a mozdulatomat, majd a szemeimbe nézett, de nem mondott semmit. Valószínűleg nem értette, futott át az agyamon. - Én… én…

- Kristen! - apró mormogás volt, de megrémített.

Valóban ezt akarom? Tudtam, hogy még meggondolhatom magam, és lehet, hogy az lenne a helyes lépés. Csak be kéne ülnöm az autóba Zaccal, rálépni a gázra, és meg sem állni egy ismeretlen városig. Hiszen mindig is ezt akartam. Vagyis az utóbbi időben. De ha most elmondom neki, itt ragadok, és örökre az élete része lesz. De mégis az apja, joga van tudnia róla.

Döntöttem.

- Terhes vagyok. - szaladt ki a számon.

Döbbent csend ereszkedett ránk. Rob kitágult szemekkel meredt rám, és mintha a szája is megremegett volna. Akaratlanul hátráltam el tőle még jobban. Igazából nem tudom mit reméltem. Hogy felkap, és együtt fogunk örülni? Hogy örömkönnyeket hullat? Nem tudom. De ennél a nézésnél, ennél a dühös és zavart nézésnél, még az is jobb lett volna, ha csak szimplán ordibálni kezd velem.

A következő pillanatban a pohár, amit eddig szorongatott, a földön landolt, darabjaira hullva, csörömpölve találkozott a padlóval.

- Vetesd el! - jött a parancs. Mert igen, ez az volt.

Megütközve meredtem vissza rá. Elfelejtettem félni, és minden idegességem elpárolgott.

- Hogy mondtad? - kérdeztem vissza enyhén sipító hangon.

- Jól hallottad. - köpte felém a szavakat. - Nem tarthatod meg! Nem kell nekünk még egy éhes száj!

Kitágult szemekkel néztem rá, a számat valami nyögés hagyta el.

- Éhes száj? - ismételtem a szavait.

- Ugyan már, Kristen. - legyintett egyet, megkerülte a konyhapultot, és elém lépett. A döbbenetem és a mérges erős volt, olyannyira, hogy nem léptem el előle, pedig már rég volt hozzám ilyen közel. - Nézz magadra! Egy gyerek is elég, alig vagy itthon, ki lenne vele?

A kezem a hasamra csúsztattam. Úgy éreztem meg kell védenem a kis embert a hasamban. Ki kell állnom érte, hogy éljen.

- Neked elég egy gyerek. - a szavak csak úgy kifolytak a számon, nem érdekeltek a következmények. - Ez az én gyerekem, és Zac is az enyém! Te nem vagy itthon, te nem foglalkozom vele! Én minden pillanatán ott voltam, az életének minden pillanatában. Döntöttem, megtartom a gyereket, és nem érdekel a véleményed. Nincs beleszólásod!

- Nincs? - felhúzott szemekkel meredt rám. - Az apja vagyok, ugyan úgy az enyém, ahogyan a tiéd.

- Nem ölöm meg, miattad. - suttogtam a szürkéskék szemekbe.

Hátrált egy lépést, és úgy nézett rám. Nyilván meglepte, hogy kiálltam valamiért. Elegem volt az örökös meghunyászkodásból. Életemben először én akartam dönteni. És bármit képes lettem volna megtenni, hogy kiálljak e mellett a döntés mellett.

- Remek. - látszólag nem érdekelte. Egy újabbat legyintett, felkapta a táskáját és megindult a lépcső felé. Összetörten álltam a konyha közepén, és figyeltem távolodó alakját. A lépcső alján megállt és visszanézett rám. - De tudnod kell, hogy az a gyerek, soha nem lesz a gyerekem.*

Most először hagytam, hogy a könnyeim kicsorduljanak. Összerázkódtam, és egész testemben remegtem. A szívem sajgott, az mellkasom lüktetett. Hangosan nyögtem fel, mire szabad kezemet a szám elé kaptam. Összeszorítottam a szemeim, miközben a könnyeim megállás nélkül folytak.

Elveszettnek éreztem magam, és csak most ismertem be magamnak, hogy halálra voltam rémülve.

De a következő pillanat mindent megváltoztatott.

Hannah vad remegésbe kezdett az ölemben, szemei fenn akadtak, és úgy rázkódott karjaim között.

- Hannah! - kiáltottam fel élesen.

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit késtem, és nem tudtam nektek semmit sem hozni, de ez a történet valahogy nem tudott tovább haladni a fejemben. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, és csak most értem el oda, hogy tudok is hozni valamit. Remélem ez a fejezet azért nem sikerült olyan szörnyűre, mint ahogyan én gondolom.

Nagyon örülnék pár hozzászólásnak is... :)

Köszönöm, hogy olvastatok!

Milli