Prológus

A túsz

Prológus

- 5 órával az eltűnés után –

- Hol van a családom? – üvöltöttem a telefonba.

Lihegtem, remegtem az idegtől, szabad kezem mintha áramtól telve ugrált volna testem mellett. Ütni akartam, csapkodni, üvölteni. A düh és a fájdalom vegyes keveréke akart kiszakadni mellkasomból, oly erővel, hogy a lélegzet, amit vettem fájt.

Fájt a pillanat, fájt minden, ami körbevett. Szorosan behunytam a szemem, erős akartam maradni, tartani akartam magam. De az ismeretlen érzés, a gyűlölet keverve fájdalmammal erősebb volt mindennél. A józan eszemnél is.

A vonal túlsó felén a torzított hang gúnyosan felnevetett. Elképzeltem az ismeretlen alakot, ahogyan hátravetett fejjel nevet, és ha lehet még jobban elvesztettem az önuralmam. A telefont tartó kezem vad remegésbe kezdett, egész testemben remegtem. Gyorsan szedtem a levegőt.

- Hol vannak? – kérdeztem újból, halk, szinte suttogó hangon. Képtelen lettem volna üvölteni. A tudat, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy elveszítsem életem kincseit, ólom súlyként nehezedett mellkasomra.

- Ha 24 órán belül nem kapok száz millió dollárt, a családjának vége. – a nevetés elhalt, helyét átvette a fenyegetés. Nem ismeretem rá a hangra, torzítva hallottam csak, de amit kihallottam belőle, rosszabb volt bármilyen hangnál. – A pénzt hozza egy fekete, lezárt táskában a repülőtérre. A földszinten talál egy kávézót, ott fogja önt várni egy ázsiai nő. Adja át neki a táskát.

- Kérem, csak a hangjukat had halljam! – szabad kezemmel a hajamba túrtam, minden idegszálammal arra összpontosítottam nehogy elveszítsem a fejem.

- Figyelmeztetem, ha nem egyedül jön, ha bármilyen trükköt bevet, a családjának hosszú és fájdalmas halála lesz.

Összeszorítottam a szemeim, próbáltam kiüríteni a fejem, nem akartam hallani amit mondott. Mégis bekúszott szemeim elé egy kép, ami csak a fejemben létezett. Elképzeltem Kristen, ahogyan a lányunkat öleli, majd egy arctalan alakot, aki szép lassan közelít feléjük.

Levegőért kellett kapnom, nehogy előtörjön belőlem a vad üvöltés, amit egy ideje már tartogattam.

- Apa! – halk, gyenge hang volt.

- Hannah! – fellélegezve kiáltottam bele a telefonba.

Több szempár is rám kapta a tekintetét, köztük a fiamé is. Halvány mosollyal az arcomon fordultam felé. Ugyan azt a tehetetlen kétségbeesést láttam a szempárban, mint amit én éreztem.

A vonal hangos pittyegésbe kezdett. Remegve emeltem el a kis készüléket a fülemtől, és meredtem rá. Nem tudtam volna megmondani melyik érzésem volt erősebb a többinél. A mérhetetlen fájdalmam, ami ott tombolt bennem, vagy a veszteség érzése, ami szép lassan kúszott felfelé bennem. Ahogyan a keserű kiáltás is. Még soha nem éreztem így. A fájdalom lávaként öntötte el a mellkasom, minden apró eremet, szerveimet körbeölelve, megégetve, fájdalmat okozva. A szívemnél éreztem legjobban a maró érzést, lassan tépte szét, lassan lepte el a szorongató érzés.

Lerogytam a kanapéra, a telefont lassan tettem magam mellé. Arcomat kezeimbe temettem. Legszívesebben beleordítottam volna, de tudtam, ezt nem tehetem. A fiam alig egy méterre áll tőlem, ha én gyenge vagyok, mit várjak tőle? Éreztem a súlyt, ami mellém került, a kanapé egy pillanatra megroggyant. Mégis képtelen voltam megmozdulni. Rá akartam nézni, bíztatni akartam, de nem ment. Egy meleg kéz ért a vállamhoz. Éreztem benne a gyengeséget, és erőtlenséget.

És ha lehet még jobban fájt.

- Minden rendben lesz, apa. – Zac hangja erőtlenebb volt, mint amilyennek a sajátomat éreztem.

Egy pillanatra megremegtem, de azért leengedtem kezeim. A szempár, ami tökéletesen ugyan olyan színű volt, mint az enyém, bánatosan csillogott. Láttam az arcán, hogy tartja magát, láttam a szemében a küzdést.

- Tudom. – suttogtam.

Kezemet a vállára helyeztem, esetlenül, gyengén. Nem voltam többre képes. Eddig sem voltam mellette túl sokat, talán ha öt évet láttam az életéből. Most mégis úgy éreztem több köt össze minket, mint eddig valaha. Úgy éreztem képes vagyok az apjának lenni, ennyi év után is. Ki kellett tartanunk, és tudtam, menni fog.

Szemem sarkából láttam csak, hogy egy árny mellénk lép. Levettem szemem fiam szürkéskék szeméből, és az alakra néztem. Ami legelőször feltűnt az nyugtalan arca volt, a szemei ami a kétségbeesést próbálták elnyomni. Nem tetszett a nyomozó tartása.

- Nem tudták bemérni, igaz? – a kérdés kibukott belőlem, nem akartam hallani a választ. Csak a bólintást akartam látni, hogy bízhassak, tényleg minden rendben lesz.

- Sajnálom, uram. A telefont lefedték valamivel, gépeink nem tudják feltörni a kódot. – hangja keményen ért el hozzám, ostorként csapott a szívembe. Kezem alatt éreztem, hogy Zac összerezzen. – Fogalmunk sincs hol lehet a családja.

Bólintottam, majd behunytam a szemeim.

Nos ez volna a történet legeleje. Nem tudom, hogy kinek mennyire tetszik, kérlek írjatok komit, hogy tudjam kinek nyerte el tetszését, esetleg kinek nem. Ha bármi javaslat van, szívesen fogadom. :) Az első fejezet csak januárban érkezik, addig van időtök emészteni, hogy esetleg van e értelme folytatni.

Mindenkinek Boldog Új Évet kívánok, így előre is!

Puszi: Milli :)